Tetrabugyitól a farmernadrágig – Bagos, fejest az úszógumiba! Week-end, farmerrel a vízben

Bagos, fejest az úszógumiba!

 

Hogy a vizes témáknál maradjak, én úgy vagyok vele, hogy a nyarat abban számolom, hogy hányat lehet még fürödni. A bözödi tavat leeresztették, a többi messzébb van, marad a Maros és a városi strand. Főleg, ha bicajjal kell megközelíteni. Ilyenkor nyári időszakban sokszor csak ez marad nekem, mert Laci vásárokra jár hétvégeken. De azért beszúrtunk egy szilágysági hétvégét is (Somlyóújlak), ami nem vásár volt, hanem családi látogatás, és félig még vizesre is sikeredett. Már egy hete készülök erről beszámolni, de gondoltam hagyom kicsit érlelődni, leülepedni, aztán a végén addig érlelődik bennem, amíg megposhad :))

A Szilágyság is bennevan a termálvíz vonulatban, és ez a gyerekkoromat végigkísérte: Margita, Tasnád, Broscaria (Somlyó), no meg Bagos. Hát igen, az volt akkor a legfelkapottabb (Zálnok, Pokoltó, minden más régi feledésbement). Pedig elég rossz összeköttetéssel rendelkezett, Somlyón át kellett szállni a bagosi buszra. Aztán a kilencvenes években úgy élt a tudatomban, mint egy lepukkant hely. Egyszer jártunk ott a volt férjemmel, és akkor is le volt eresztve a víz a nagy medencében (ami azért nagynak éppen nem mondható). Na, de idén egy ismerősöm ott üdült, feltett néhány képet, elég csábítónak tűnt, mondom, mi is el kéne menjünk körülnézni. 25 km, semmiség. Persze az autónk továbbra is totálkáros, minden útra úgy indulunk, hogy nem tudjuk biztosan odaérünk-e. Az imádság, az mindig segít (tapasztalatból beszélek 🙂 ).

Megérkeztünk Újlakra pénteken este, szombaton ebéd után  beiktattuk a bagosi útat. Már a bejáratnál a szokásos „sok-sok autó parkol”, a kapunál egy kedves magyar úriember, letegez egyből, ezt már megszoktuk, hogy Lacit mindenütt letegezik, azt hiszik 20 éves, de ez nem baj, még jól is esik neki. Meg nekem is, miért ne? Mondja a pasi, hogy egész napra 5 lej, órájára 1 lej, aztán meglátjuk, mennyit ülünk. Leparkolunk a zöldbe, a parkoló mögött két nagy bazi szálloda, épül, vagy épült valamikor, és abbamaradt, nem lehet tudni, de inkább az utóbbi. Kiszállok a kocsiból, balfelől „Articole de baie”(fürdőkellékek) feliratú bódé. A fürdőkellékeket csak én teszem hozzá most, hogy lefordítsam, mert nincs kétnyelvűség. Eszembejút, annak idején Petrimamám, a kalotaszegi, hogy futkározott a faluban, hogy valahol fürdőkosztumöt kapjon magának, mert tetrabugyiba, ahogy ő gondolta, nem engedték be a víz. Nézzünk körül, mi van itt. Hátha kapok egy olcsó fürdőruhát, itt biztos nincsenek olyan nagy árak, mint városon. Kedvesen beköszönünk: Jó napot kívánok! Az eladó, festettszőke, középkorú hölgyemény, ránk se néz, méla undorral felel, szinte lekezelően: Buna Ziua! De azt is csak azért teszi, mert köteles válaszolni a kliens köszönésére. Szinte röhögnöm kell, hogy ebből még hogy nem sikerült kinőni! Ez még a 80-as években él, amikor a Szilágyságban rádszóltak a városban, ha magyarul beszéltél! Kérdem a fürdőruhák árát, azt is olyan félvállról sorolja. Mondom Lacinak, ha nem lenne ilyen undok, akkor vásárolnék is valamit, de így, még azért sem veszek semmit! Ne értsetek félre, abszolút nem vagyok románellenes, vagy nacionalista, de azért ezt a nőt szivesen elküldeném valahova, legalább egy marketingiskolába!

Na jó, ez lejárt, rájöttünk, hogy a kapus az véletlen, magyar község Bagos, de azért itt inkább a román szellemiség dúl. Főleg, hogy azt beszélik, Udrea asszony pénze van benne. Mert a strand az egész jól néz ki. Megfelel annak, aki kimondottan a termálvíz jótékony hatása miatt jön ide. Van hidromasszázs medence, 29 fokos víz, a gyerekmedence a legnagyobb, a Celziusz fokok számát illetően is, az 34 fokos. Kis szeparék, beugrók, korlátok, gomba vagy filegória a medence közepén. Mondjuk én a felnőttmedencét kibővítettem volna, de lehet nem volt elég tőkéje a börtönviselt politikusasszonynak. Így is behajtják a befektetett összeget rajtunk, 25 lej a belépő, 5 lej egy kávé, kajáról nem tudok beszámolni, mert miccset azt nem vettünk. De adnak „okos” karkötőt, amin rajta van a pénzed is, annyi, amennyivel feltöltöd, és a mosdó, hát az valami fantasztikus! Laci el volt képedve. Azt mondta, lefényképezné minden sarkát, és elküldené az összes részletet a tengerparti kempingeseknek.

Tudjuk, hogy a mellékhelyiségek azok sokáig nagy szégyenfoltját képezték Romániának. Amikor a hollandok idejöttek a kilencvenes években, hogy továbbképezzenek minket, rádiósokat, az egyik, akit Hanknek hívtak, azt kérdezte tőlem Szebenben (ott zajlott az úgynevezett nyári egyetem): nekünk ez jó így, nem zavar minket, hogy ilyen elhanyagoltak és koszosak a budiink? Nem látta a zilahi vonatállomáson a wc-t! Az volt a csúcs abban az időben, akinek volt szerencséje hozzá, az tanusíthatja. Szerintem annál gamatabb nem is létezett, amióta az angolvécét kitalálták! Most láttam viszont az autóból, hogy megújúlt az állomás, egészen korszerű, gondolom a budit se hagyták olyan állapotban. Még hátravan a falvak felzárkóztatása, a beígért vezetékes víz azonban várat magára, hát még a csatornázás! De legyünk optimisták, és addig is ne együk meg egymást (úgy értem a szomszédok) a félkomfortot biztosító házi megoldások miatt.

De elkanyarodtam. Szóval a Bagosi Strand megüti a nyugati szintet, a medencék méretét leszámítva. Ezt sose értettem, hogy ha a Jóisten bugyogtatja azt a vizet a földből, akkor miért kell vele fukarkodni, miért nem lehet kellő mennyiségben kínálni az embereknek? Jobb ötletünk nem lévén, Lacival versenyeztünk, hogy ki tudja körbeúszni a bazint, a gomba körül, úgy hogy egyszer se kelljen lábraálljon a szembejövő embertömeg miatt. De láttam ennél szórakoztatóbb próbatételt is: egy fiatal srác az úszógumiba ugrott fejest. Az se semmi, odapászította maga elé, és fejest ugrott belé. Mindenki jól mulatott körülötte, ő meg pláne.

 

Víkend – farmerrel a medencében

 

Summa summárum, kedves párom el volt ragadtatva Bagostól, még számon is kért, hogy eddig miért nem hoztam ide? Aztán hazatérve Vásárhelyre, maradt a diófa árnyéka meg a Maros. Közben a Maroson jetsky-ztek, a fürdőzők feljelentették őket, és a helyszínre érkező rendőrök kit büntettek meg? Na kit? Hát a fürdőzőket, mert akkor derült ki, ott nem szabad fürödni. Érthető: őket könnyebb volt utolérni, mint a jetsky-seket, azok benzines motorral közlekednek. Egyelőre mi csak a víkendre mentünk ki, de majd kipróbáljuk, hogy szabad-e vagy sem, aztán beszámolok róla. Junius végén mindenesetre már a szentannai gyerekek a túlsó parton javában lubickoltak, mikor arra karikáztam. Valószínű a másik parton lehet, csak ezen a parton tiltják 🙂

Pénteken tehát víkendeztünk (belépő csak 6 lej, de azért a strand területén jó sok pénzt el lehet költeni, ha van) a víz kicsit zöldes árnyalatú volt a nagymedencében, de elment. Erre akkor jöttünk rá, amikor bementünk a kismedencébe is, ott a víz sokkal tisztább, valószínű azért, mert azt többen használják (mindig a többség igényét kell kiszolgálni). Lehet azt hiszik ez a nagy lassabban mocskolódik, ezért több figyelmet fordítanak a kisebbre. Aztán a szokásos siránkozás, hogy „hogy nézek ki”, „ne fotózd csak a fejemet!”, meg ilyenek, de csak akkor döbbensz rá, hogy hálásnak kellene lenned mindenért, amit az élet adott, amikor látod, hogy a női mosdó felé egy vak fiatalembert vezet kézenfogva az édesanyja, és ő maga is bemegy vele a wc fülkébe. Elképedve néztem utánuk, és akkor jöttem rá, hogy van, akinek még az intimitáshoz sincs joga, így kénytelen leélni az egész életét, én meg rinyálok, hogy jaj megint egy tartós ránc képződött a szemem alatt!

Minden félórában bemondják, a többi szabállyal együtt, hogy alsóneműben és utcai ruhában fürdőzni tilos. Ez olyan nevetségesnek tűnt akárhányszor hallottam, ki a fenének jútna eszébe, hogy ruhában fürödjön, de csak péntekig tartottam nevetségesnek és feleslegesnek a felhívást, amikor két eset is történt, ami szükségessé tette a fura felszólítást. Először egy csapat fiú az egyik odaérkező barátjukat ruhástól be akarta dobni a medencébe. Azonnal ott termett három rendőr, de csak pár szót váltottak velük, valószínű túl sokan voltak és túl izmosak, mert hamar otthagyták őket, és belekötöttek egy kis cingár barnabőrű emberkébe, aki a gyerekével strandolt, és elővették, hogy ez biztos fürdőnadrág és nem alsógatya vagy rövidnadrág? Mintha manapság különbséget lehetne tenni a fürdőgatya és a rövidnadrág között! A másik eset azé a három lányé volt, akikhez szintén riasztották a rendőrséget, akik valóban utcai ruhában könyököltek lezserül a medence szélén. Kettőjük rövidnadrágban-blúzban, a harmadik farmerben! Hosszú farmerbe, akkor láttam csak, amikor kiszállították a vízből. Aztán őket el is vitték az őrsre, vagy hova, csodálkoztam is, hogy olyan csuromvizesen kísérik őket. Biztos odébb, az öltöző előtt várakoztak a rendőrbácsik, amíg a csajok átöltöztek (ha egyáltalán volt mibe átöltözniük!).

A hab a tortán pedig az volt, hogy tulajdonképpen nem kettesben voltunk: egy vendéget is vittünk magunkkal a Week-endre, aki hetek óta készült erre a kiruccanásra. Azt hittem milyen jól fogunk majd hármasban szórakozni, erre ő, hogy „olyan klórszag van itt meg koszos a víz!”, és amúgyse tud úszni. Gyere a kismedencébe, az tisztább, leteszteltük neked! Hát oda se megy be, mert a klórtól kiüt a pitiriázisza. Hol van neked pitiriáziszod, nem látom!? A fenekemen, nem látszik! – jött a válasz.

Tudom, azt mondják ciki oda járni (mióta itt élek, azóta hallottam), mindenféle bőrbetegséget lehet a strandon kapni, és mindenféle népség jár oda, a valamirevaló emberek a közelébe se mennek. Én kimondottan szeretem az ilyen helyeket, amelyeket utóbbiak elkerülnek 🙂

 

 

Tenger és tengeri-betegség, II.rész

Homokozó és intim szféra/Agigea, Konstanca-kikötő és vásárhelyi futás/Feküdj a hullámra! Matracbírkózás/Fiatal és topless/Tengeri galamboska/

Amint az várható volt, le lettem tiltva, kedves párom, akinek ezentúl a nevét sem említhetem a szövegeimben, nem egyezik bele, hogy róla akár egy szót is ejtsek a jövőben! Mivelhogy őt én előző blogbejegyzésemben (lásd Tenger és tengeri I. rész) – szerinte – anyámasszonykatonájának és kispöcsünek tituláltam, vagy legalábbis ezt szuggeráltam. Nem tudom, hogy ti is így látjátok-e ezt vagy sem, mert én egyáltalán nem, de a biztonság és a testi épségem kedvéért  most „egyedül” folytatom tengerparti beszámolómat.

Szóval második nap, amiútán az ominózus Techirghiol lejárt, és fél napot nem beszéltünk (amiért számonkértem  Nevenincshercegen a rajtamaradt fürdőnadrágot), reggel korán ébredtem, mondjuk a napfelkeltét már nem kaptam el, annál inkább egy hangos kampingi szóváltást. Mimi, a szobalány-néni nagyhangon próbálta megvédeni a hely presztizsét  egy épp akkor érkező vendég előtt, aki nehezményezte, hogy nincs melegvízes zuhanyzási lehetőség: „Nem tudom magának milyen igényei vannak, de higgyje meg, itt még közjegyző is megszállt! Azt mondta, azért a pénzért inkább hülyére issza magát egy luxusvendéglőben, mint hogy a napi 300 lejt odaadja a rabló szállodásoknak!” Csak hallgattam a hangos érvelést, és kezdtem felfogni, hogy itt délen az intimitáshoz való jog, vagy az esetleges zavarás fogalma bizonyos körökben egyáltalán nem ismert.

Ezt bizonyította az a tény is, hogy későeste kiültek a házikó(nk) elé, tízen, tizenketten a másik házikóból  (megértem, a sajátjuk előtt nem fértek el, és a miénk előtt történetesen épp üres volt a tér…), és napraforgómagot köpködtek a földre, miközben telelármázták a csendünket. Még jó, hogy nem hallgattak mánélét vagy – ami nekem valamivel jobban sérti a fülemet – érzelgős románcokat (Minden eshetőségre és a jövőre nézve füldugót hozni nem árt!) Én a kis tornácunkról figyeltem őket, milyen jól szórakoznak, és abszolút nem zavartatják magukat, ha bámulok is rájuk, és egyet kellett értenem Mimivel: ez sokkal jobb hely a szállodánál! Ott a teraszon vagy a hallban nem lehet ám köpködni! (Ezt a Mimi nevet nem szivesen használom, mert így hívják az egyik kedves barátnőmet is, de sose tudom elkeresztelni az alanyaimat, vagy a cselekményt másra ruházni át, nem arra a nagyon is közeli ismerősre, aki aztán utóbb vérigsértődik. Ebből adódik a legtöbb galiba, amint az  most is kiderült).

Ami pedig az intim szférát illeti, egyik nap a parton, amint a kagylókat szedegettem, a plédem, fürdőlepedőm elé, egyszercsak odajött egy nő (az egész part tele volt kagylókkal, megjegyzem), odaguggolt elém,  és se szó se beszéd, elkezdett válogatni, keresgélni ő is ott szemben velem, szinte összeütöttük a fejünket. Az nem zavart, hogy az emberek a lepedőjüket öt centire terítették le az enyém mellé, de a homokozómat hagyják békén!

 

Agigea, Konstanca-kikötő és vásárhelyi futás

Ha már így magamramaradtam  ezen a lármás reggelen, gondoltam kocogok egyet, úgyis közeledik a Szász Albert emlékfutás. Felvettem a százéves futócipőmet, ami a vonaton a lábamon utazott velem, levittem a partra a szakadt napernyőt, és a másfél személyes fürdőlepedőnket (különben a „franciaágy” is ilyen volt a kemping-házikóban, másfélszemélynek való), és elfoglaltam az általam megítélt legjobb helyet. Itt mondom el, hogy nem árt a Fekete-tengeren korán kelni, mert a népvándorlás a part felé már fél nyolckor elkezdődik. Miútán megvolt a honfoglalás, elkezdtem a szaladást a kagylós homokban, de két perc elteltével úgy éreztem, hogy a cipőm megtelt homokszemcsékkel. Ahogy viszont kiszaladtam az útra, már egy szem homok se volt az ádidászomban. Így működik az emberi agy: minden gondolatot és félelmet  materializálunk. Van, amikor a jó dolgokkal is sikerül ugyanez, de ritkábban 🙂  Apropó futás és agyműködés: tíz perc után, bármilyen gondterhelt légy is, az endorfin (öröm)hormonok elkezdenek termelődni, és már csak szép dolgokra tudsz gondolni, álmodni, ábrándozni. Erre mondják az ezoterikusok, hogy ha az agyadban megfogalmaztad, az félig már be is teljesült.

Így szaladtam az autópálya mellett, Agigea-ig (a táblákról tudtam meg, hogy ez „csak” község és a török Ciftelerrel testvértelepülés, a c-nek az alján farkinca) meg vissza majdnem a konstancai kikötőig. Nem nagy ügy, hiszen rövidek a távok, közben figyeltem, ne tévedjek el, mint Strasbourgban (lásd Jogging Strasbourgban), és mire visszaértem a napozóra, és néztem a fánkot és kürtőskalácsot majszolókat, úgy éreztem: én már nem is tartoztam a túlsúlyosok táborába. Sajnos ez az eufória nem tart túl soká, főleg, ha utána részt veszel egy versenyfutáson.  Hazaérkezésünk másnapján szervezték a Somin a Szász Albert emlékversenyt, beneveztem a Fair play amatőr futásra, szaladtam az erdőben a kijelölt ösvényeken, lefelé aztán meg felfelé a kaptatón,  jobbanmondva felfelé már csak vonszoltam magam (jó, hogy nem láttak a szervezők, hogy kizárjanak), és mint a tetszhalott a kórteremben, a párperces lebegés után (amiútán a plafonról szemléli sajátmagát és az őt körülvelő orvosokat , és már fontolgatja, hogy elindul a fény irányába), csúful visszazuhantam a saját 80 kilós igenis túlsúlyos földi dimenziómba 😦

 

Feküdj a hullámra! avagy matracbirkózás

 

Párocskám-galambocskám másnapra mégiscsak magábaszállt, főleg, hogy kialudta magát hajnali 11 óráig, és két békítő sörrel, mosolygósan érkezett a partra. Sör éhgyomorra, szaladás után, szuperjó táplálék 🙂

Javasolta, hogy nevezzünk be a csónakázásra, 10 lej fejenként. Minden reggel ott vesztegelt az izmos csávó a motorcsónakjával és hangosbemondóval verbuválta az embereket. Fel is ültünk, csak úgy simán egy szál pólóban, semmi mentőmellény, a ” tengerésztisztünk” túl fiatal még ahhoz, jegyeztem meg magamban, hogy utastársai, és köztük a gyerekek, testi biztonságára is gondoljon. Bevitt 20 méteres mélyre (úgy értem alattunk a víz volt húsz méteres), közben a fülünk hallatára szidta a vetélytársát, hogy az milyen rövid túrán csónakáztatja a klienseket. Ezt az időt érezhető módon ő sem licitálta túl: pár fotó, nagy hullámverés, és vissza a partra!

Délután nagy hullámok jöttek, mert a magas hullám általában délután jön, meg a szél is (Egy kedves olvasóm, követőm kérdezte, hogy mi tartja a matracom hozzámtapadva a múltkori fotón? Igenis a szél tartotta, válaszolom, nem volt ebben semmi szemfényvesztés). Feküdj fel a hullámra! felkiáltással  lesben álltunk (ez a hülye vicc és a poénja, hogy Élve is utállak!, de ilyenkor az idióta vicceken is olyan jól röhög az ember), vártuk a hullámhegyet,  és ha keresztbe, ha hosszába feküdtél rá, mindenképpen utazthattál pár méternyit. Ha hosszába veszed, levisz a víz fenekére, ha meg keresztbe, akkor a tetején a partfelé szállít. Laci (jaj, bocsi, nevenincs párom) a hullámlovaglásnak nagy mestere, fejeseket is meg flikk-flakkot is ugrott szembe az árral, ami aztán jól megbukfenceztette. Sok mindent tudna ő, ha nem cigizne! (Megint az a frászos kritika! :))

Ilyenkor, a hullámok tetején, mindig a szörfözés utáni vágy fog el (amit csak egyszer volt féligmeddig alkalmam kipróbálni  vagy még annyira se). Hogy a szörfhiányt  pótoljuk vettünk egy 25 lejes, profinak semmiképp se nevezhető matracot, de én képtelen voltam hosszában ráfeküdni, aztán azt csináltuk, hogy én az egyik végében keresztben kikönyököltem rá, Laci meg hosszában nyúlt végig rajta, a lábát a hátamon pihentette. Hogy kiengeszteljem, kineveztem hajóskapitánynak, én meg a gályarab alantos szerepét vállaltam, eveztem a két kezemmel, amerre irányított. Csudajól szórakoztunk, főleg ő ott felül!! 🙂

Fiatal és topless

 Megfigyeltem, hogy mostanában már egy kézen is meg lehet számolni a topless csajokat, ezelőtt 15 évvel még Tunéziában is (arab ország!) a legtöbb nő meztelen felsőtesttel napozott, beleértve engem is.  Ott délelőtt, délig általában szélcsend volt, estére tornyosultak a hullámok. Beúsztunk az exférjemmel, ő is nagy vízimádó volt (szerinte előző életében halféle), ott szétváltunk, élveztük a tenger, és egyszercsak odahúzott mellém egy vitorlás szörfös pasi, intett, én meg „mint a könnyű, lenge nő, ha odaintik”, közelebbmentem, mondta, nyugodtan másszak fel a szörfjére, ne féljek, mert ő oktató, hamar megtanulom. Hason másztam fel, felfeküdtem hosszában, közben ő egyensúlyozott lábonállva, tartotta a kontrát, és már indultunk is volna a nagy kalandra. De sikerélményem nem tartott soká, exem közeledett delfingyorsasággal (de nem delfinbarátsággal! – jellemző volt rá végig a középfokú féltékenység), és az arab szörftanár, gyanut fogva, rögtön megkérdezte: Qui est-ce? (Mintha csak magyarul szólt volna) A férjem – válaszoltam alíg hallhatóan, de akkor már sejtettem, szörftanulásomnak nem jósolhatok túl nagy jövőt…  Na, akkor szálljak le gyorsan! Még mérgesnek is tűnt, ahogy ott engem sürgetett! És ezzel sajnos végetért a szörfoktatás! Ha exférjem nincs, most talán nagy szörfbajnok lennék :)! Ilyenkor jön rá az ember, hogy néha jobb  egyedül menni nyaralni …

Tengeri galambocska

 Mennyit fogok én most olvasni! – minden szabi és nyaralás így kezdődik! Hát most sem sikerült a teljesítmény: a három magammal hozott könyv közül csak az egyikbe olvastam bele, a legkeskenyebbe, azt is a 70-dik oldalon kezdtem el, és egy társalkodónőről szólt, meg az úrnőjéről, akik, természetszerűen, mindketten a ház urát szerették (Berdardiniék terasza). Jó kis köztes megoldás reménytelen szerelemre, ha megelégszel azzal, hogy az életed szerelmével egy levegőt szívj! De annyira nem tudtam beleélni magam a cselekménybe, mert 5 percenként jött valamelyik mozgóárus, aki nagyszájjal reklámozta a termékét, málna, kürtős kolak, ahogy már említettem az előző részben, hideg sör, kagyló (mintha nem hevert volna egy csomó a lábunk előtt, igaz azok kisebbek voltak), és ami nagyon izgis volt, a főtt kukorica! Arra aztán költöttek egy csomó versikét a találékony, sötétbőrű kereskedők (most ez nem rasszizmus vagy akármilyen pejoratív jelző, mindig is vonzódtam a barnabőrüekhez, sötét volt a bőrük, és ennyi) : „Porumbelul de la Gică/ Vă servesc la păturică!”„Frige tare, frige tare, porumbelul de la mare”*. De nemcsak azért kiabálnak, hogy versike-fabrikálási tehetségüket fitogtassák, hanem főleg gyakorlati meggondolásból: hogy a behúnyt szemű, netán álombaszenderült turista is tudomást szerezzen a jelenlétükről. Én viszont első hallásra azt hittem tényleg galambot árul az illető, hisz nálunk Erdélyben a porumb az kukoricát jelent, a porumbel az meg galambot. Tudtam, tisztában voltam vele, hogy délen mindent becéznek, mămăliguță, sărmăluță, még az eforie Nordi- i ortodox templomba is úgy írták ki, hogy „Nu puneți piciorul pe băncuță!”(és ott volt Teoctist pátriárka egészalakos portréja is a falon, nem is tudtam, hogy meghalt, vagy mégsem? ) de ez a porumbel szó, ez nagyon félrevezetett. Aztán megkóstoltam, csekély 5 lejért, és tényleg finom és forró volt. Még megettem volna vagy ötöt együltömbe!

 

Össz-vissz, úttal és szállással együtt 1300 lejt költöttünk a négy és fél nap alatt (utolsó nap esett, mintha dézsából öntötték volna, ez is bennevan a pakliban, ha a román tengerre mész).  A napi ebédünket átlagban 40 lejből kihoztuk a Dalia nevű olcsó, de azért jó önkiszolgálóban, este hámszit vacsoráztunk, sörrel lenyomtatva. Jövő ilyenkorig nem akarok több hámszit látni! Szóval Techirghiol és meztelenség illetve akármilyenfütyiség  ide vagy oda, szuperül telt a tengeren!

Jövőre újra ugyanitt felkiáltással: házfelújításrakénytelenspórolni rémálomban élő, kisjövedelmű társaim, fel a fejjel! Van remény!

Ja és a tengeri betegség: négy nap után szédültem, amikor a hullámokat nézve próbáltam bearaszolni a vízbe, és enyhe hányingerem is volt. Szerintetek ez napszúrás vagy tengeribetegség, a csónakázás utóhatása lenne? 🙂

Tenger és tengeri (I.rész)

Román-vasút-kálvária

 

Legyünk környezettudatosak, utazzunk vonattal, főleg ha sz@r az autónk! Mert az ember másképp nem adná fel a kényelmét, csak ha rákényszerül. Öt napos üdülésük tehát a vásárhelyi állomáson vette kezdetét (és ide még be kell tűznöm, és el kell ismernem, hogy szuperül felújították ezt az objektumot, kár, hogy a pénztárnál nem update-olták magukat a kedves hölgyek, mert ugyanolyan félvállról beszélnek az utassal, mint azelőtt, de ezt most hagyjuk). Szóval ott állunk egy utazótáskával, egy hátizsákkal, egy ócska napernyővel, egy strandtársával és két övtáskával felszerelkezve, amikor Laci egyszercsak próbál elbújni a hátam mögé, és odasúgja: Jaj, ez Román! Mondom, akkor mi van, itt a legtöbben románok! Nem, nem, ez Román úr, akitől bérlem az üzlethelyiséget! Most mit mond, ha megtudja, hogy megyünk a tengerre? Felemeli a helybért! Óh, miért emelné? De már jön is velünk szembe a tulajbácsi, és nyájasan köszönt: Jó estét Lacika! Hova, hova? „A tengerre mennénk” – nyögi ki a kedves párom. „Edit kapott jegyet a rádiótól”. Óh, vagy úgy? – kérdez vissza Román úr, és már indul is tovább, várja az unokáit Brassóból. Te balfék! förmedek rá Lacira, ahogy a hárpiafeleségek szoktak, mondhattad volna, hogy sátorral megyünk, amúgy is látja, nem vak, itt a sátor a hátizsák tetején! Miért kell mindig mellébeszélni? Attól még, hogy ő a tulaj, van jogunk kicsit üdülni? Vagy nincs? Jól kezdődik a vakáció, jegyzem meg, aztán jó nagyot lépek a beállt szerelvény első lépcsőfokára, mert ha nem emelem megfelelően magasra a lábam, félő, hogy a vágány és a frissen felújított peron közé esek.

 

Dédáig modern vonaton utazunk, onnan, a nagy pofáraesés, ugyanolyan százéves fülkék visznek tovább, mint annak idején táborozni, a Ceau idejében. (Azzal a különbséggel, hogy a bejárati ajtó fölött azt írja: Fara conectare! – mert az internet vagy annak hiánya, és az azzal kapcsolatos infók mindennél fontosabbak!) De legalább itt lehet aludni, úgy értem Ploiesti-ig, mert ott a tengerre utazókkal zsúfolásig megtelik minden kupé, és még a folyósó is. De en blokk, leszámítva a fenyő-incidenst Maroshévíz előtt (ahogy arról a facebookon is beszámoltam: váratlanul rázuhant egy fenyőfa a mozdonyra és sokáig, a végtelenségig vártuk a szakembert, hogy megbizonyosodjunk róla, nem történt-e nagyobb baj), egész kellemesen utaztunk. A réginek is megvan a maga előnye: lehúzhattuk az ablakot, ha hűsűlni akartunk, az új tipusú vonatokon ilyesmi nincs, ha történetesen leáll a légkondi, fulladozhatsz a nagy hőségben. Ha pedig elromlik egy ajtó, és nem záródik autómatikusan indulás előtt, ott vesztegel a vonat az állomáson, amíg megjavítják. Ilyen is előfordult már, mint mesélték. A másodosztálybeli fülkékben végig lehet feküdni a négyes széksoron, pompásan lehet szundizni. A modern járatokon kevésbé, mert csak két egymásmelletti széken lehetne „végigdőlni” fél testtel. A pihentető alvásomat azonban inkább annak köszönhettem, hogy – mint általában a korombeli besavanyodott, stresszes nők – azelőtt éjjel egy szembehunyást se tudtam aludni az izgalomtól: vajon minden rendben lesz-e? Vajon nem lopják-e el a parton a mobilunkat s a pénzünket? Aztán, hogy mennyit szenvedtem útközben a vizeletvisszatartás miatt, arról nem is akarok beszélni (bármilyen korszerű egy vonat, a mosdó az úgyis egy borzalmas, undorító, ragacsos hely marad, Romániában legalábbis). Szerintem nekem felüdülés lesz, ha majd a felnőttpelenka gondtalan, boldog korszakát megérem 🙂

 

Eforie-eufória

 

Eforie-Nordon leszálláskor azonnal kezelésbe vett egy fekete taxis, úgy értem „cápa”, hogy ő elvisz minket 20 lejért ahova csak akarjuk. A Meduza elnevezésű kampinget keressük, ott volt lebeszélve a szállás, mondtuk, amit aztán neki nem sikerült megtalálnia, bárhogyan is igyekezett, körbe-körbe vitt a központban, utóbb rájöttünk, hogy gyalogosan 15 percre volt az a kamping az állomástól, ahol lepakolt. Vali –kempingnek neveztük el később, a köpcös gondnok neve után, de most se tudom hol laktunk 5 napon keresztül, mert csak a telefonszámot tüntették fel a bejáratnál.

Odaérve mégiscsak úgy döntöttünk, jobb ha sátorozás helyett házikót bérlünk (70 lej egy éjszakára), esősidőt is jeleztek, meg ezzel az én nagy dilemmám is megoldódni látszott: a házikót be lehet zárni, a sátrat nem. Azzal riogattak indulás előtt, hogy a román tengerparton irtózatosan lopnak, minden értékre nagyon kell vigyázni a parton. Ez nekünk kb 10 percig sikerült, ez az elővigyázatosság és éberség, azután totál feloldódtunk (a tenger moraja mindennemű szorongásra a tökéletes gyógyír). Hülyeségnek tartottuk, hogy kövessük a többi turista példáját, akik a napernyőtől kezdve, a matracig, plédig, mindent magukkal cipeltek ebédidőben az önkiszolgálóba, és a vízbe is volt aki magávalvitte a telefonját és pénztárcáját speciális vízhatlan nyakbaakasztós táskába (hogy lehet azzal úszni, nem tudom :)). Amúgyis a mi fürdőlepedőnk pecsétes volt, az ernyőnk ütött-kopott, kinek kellene? Hamar kiderült, hogy a legjobb vendéglő a legolcsóbb. Ott ahol a legtöbben állnak sorba, ott a legfrissebb a kaja, a legnagyobb az adag, és a legkevésbé fukarak a kiszolgálók. A sor, a látszat ellenére, szuperszónikus sebességgel haladt. Főleg ha közben fészbukozol :).

De nem említettem, gondolom amúgyis uncsi, meg csak nekem fontos, hogy amikor 3 év kihagyás után a tengert és a partot most először megpillantottam, a sok színes ernyővel, zsibongással, fodrozódó habokkal, leírhatatlan érzés kerített hatalmába, mintha a menyország tárult volna elém. Szinte visítottam a boldogságtól. Nem tudott már érdekelni se Román, se a várható helybéremelés, se az otthonhagyott, félmagányra ítélt állatállományunk, a három kutya, a két macska (akik azért jó kezekben maradtak, mert isteni szerencse, amikor az ember szomszédai (is) imádják a négylábúakat!)

 

A Fekete tenger partján keveredik a Balkán és a nyugat: Eforie központja este csupa csillogás, teraszok, bazárok, utcai muzsikusok, Miki-egerek, elektromos kisbuszok, kivilágított kisvonatok, Mojito, kürtőskalács (amit ők kürtős-kolaknak becéznek). Megkóstoltuk a helyi specialitásokat, ettünk borbanfőtt petrezselymes kagylót (midii), fimon nagyon, és muslitost, ami valami panírozott-darált ponty, a báklává is ezerszer ízletesebb az itteninél, hiszen ők ennek a török édességnek a szakértői. Mindent olcsón kínálnak a vendéglő előtt, ahova amúgy se térhettünk volna be, ha pénzünk is lett volna, mert a legtöbb helyen a zene elviselhetetlen, „la tăți ni greu” stilusú szövegek, stb. Viszont volt ahol jazz ment, vagy sanzonénekes szórakoztatta élőzenével a vendégeket. De ezek a helyek a ritkább kategóriába tartoznak. Laci mind ámuldozott, hogy uau, itt a hotelnek van medencéje! Na és? Nem tudom honnan ez a rögeszméje, hiszen otthon is van medence, jó nagy, 15 percre van a házunktól bicaj-göri tandemben, és mégse vágyik oda soha. Ha meg mégis sikerül elcipelnem, sopánkodik, hogy hideg a víz. Most olvasom, hogy az éjszakai fürdőzést betiltották a Week-enden. Ezek szerint nem fognak többet éjjel a fejemre pisilni a nagymedence széléről :))

Ha már ilyen riportszerűen számolok be a viselt dolgainkról, el kell mondanom azt is, hogy ami zavaró a hazai tengerparton, számomra legalábbis, az hogy bankkártyát csak a nagyvendéglőkben fogadnak el, mintha a kártyarendszer nem jutott volna még el odáig. Igaz, így kevesebbet költ az ember, mert ha a készpénze elfogy, és ismét ki kell vennie a kártyáról egy-két százast, az már figyeleztetés-jelleggel bír. És a szemét, ami az aljban, a partmenti vendéglősor tövében húzódik, ami nem látszik fentről, a szirtfalról, a sétálóról, az valami förtelmes és kiábrándító. Ez az afrikai állapotokra emlékeztet, ahol a luxusvilla háta mögött ott a nagy szemétkupac. Szóval van még hova fejlődni. De szerintem jó úton járunk!

 Nudizás Techirghiol-on

Másnap, miután egész nap a tengerben locsiztunk és fejeseket bucskáztunk a habokba (leszámítva a délidőt), elhatároztuk, hogy megkeressük a híres feketeiszapos tavat. Románia legnagyobb sósvizű tavát, balneoterápiás központot. Az állomás környékén van, azt tudtuk, láttuk, és éreztük is a szagát, amikor megérkeztünk. Mintha a sivatagban vándoroltunk volna, olyan forrón tűzött a nap útközben, de azért kitartóan baktattunk a strandtáskánkkal a vállunkon. Ott is volt, amerre kerestük, és egy vándorcirkusz is állomásozott a közelében, hírdették a plakátok a szenzációs állat-fellépéseket. Tudtommal mintha betiltották volna a cirkuszi állatmutatványokat. Vagy ezt is csak papíron?

Előbb próbáltunk egy „ingyenes” tópartszakaszt keresni, mivel a bejárat eléggé drágásnak tűnt kívülről (azt is felújíthatták), de nem találtunk más megközelítési lehetőséget, ezért kénytelenek voltunk a főbejáraton bemenni, mint minden normális ember. A napi belépő személyenként, felnőtteknek 17 lej, próbált meggyőzni a hölgy, hogy vegyünk 60 lejes bérletet, ami gondolom egy szezonra, talán 7 vagy 10 napra szól. Az iszapos-masszázs árát nem is kérdeztük, az is kiírva, mint igénybevehető kezelés, óriás betükkel, és ugyanott, a pénztár fölött: Iszapot kihozni tilos! A nyugati turistának meg se fordulna a fejében, hogy kihozza, de mi itt balkánon vagyunk! A nők jobb oldalon nudizhatnak, a férfiak középen, a családosok vagy párok (csak) fürdőruhában a bal fertájon élvezhetik a különleges gyógyhatásokat. Választófalak különítik el a három részleget. Bementem hát jobbra, a nőkhöz, levetkőztem meztelenre, bekentem magam, mint a többi nőtársam, akik kioktattak, hogy meg kell várni, amíg megszárad rajtam a „máglávájsz”, és csak azután kell bemenni, így iszaposan a vízbe. Közben a parton a csillogó fekete kavicsokat szedegettem, meg a lilás árnyalatú kicsi fehér kagylókat. A víz algás, az is hozzásegít a csodaiszap termelődéséhez, meg valami féregfajta, de én csak a kisméretű legyeket vagy miket láttam, amelyek hirtelen felrebbennek, ha belépsz a tóba. Amikor eleget vártam arra, hogy megszáradjon rajtam a fekete, inkább híg kenőcs állagú anyag, (amit egy hosszúkás, magas lábakra szerelt vastepsiből kentünk magunkra, és egymás hátára), beúsztam a zöldes-feketés vízbe, átúsztam a választófal részen, gondoltam, meglesem, mit csinál Laci egyedül, amikor én nem látom, haha 🙂

Nézem: a kedves párom sehol, egy csomó, pocakos fekete ember a túloldalon. Egyszer „arra leszek figyelmes”, hogy tétovázva, félénken, lépked lefelé a vízbe vezető lépcsőn egy félig fehér, vézna alak, csak a karja és lába bekenve, fürdőgatya rajta. Atyaég! Ez Laci lesz! Ez szégyell levetkőzni! Megáll az eszem! Szégyelli a micsodáját, túl kicsi a többiekéhez képest, vagy mi a gondja ennek a fiúnak?? Most az egyszer lenne alkalma nudizni meg Ádám kosztümben úszkálni ebben a selymes gyógyvízben, erre ő gatyába jön be! Mikor mindenki más meztelen!

 

Folyt. köv.

 

Polgárjenő hivatal

Csak akkor írok, ha esik, mivel ilyenkor nem tartózkodom a szabadban. Habár bicikliztem már zuhogó esőben, és esküszöm csodálatos élmény volt, legalább olyan, mint másnak az Alpokban sízni. Ja és akkor írok még, ha valamilyen frusztráló dolog történik velem.

Szombaton meg akartam nézni a magyarországi Jégkorszak kiállítást a Természettudományi Múzeumban, és bosszúságomra bogártalanítás miatt zárva találtam az intézmény kapuját, és a plakát szerint egész hétvégén zárva lesz. A tárlatot most nyitották meg, megjegyzem. Lehet a bébimammutnak bolhás volt a bundája. A helyi összeesküvéselmélet azt súgná nekem, hogy direkt zárták be a magyar vándorkiállítást: hétvégén a magyarok ne mehessenek magyar kiállításra :)) Ezen röhögnöm is kellett, jégkorszak, mint magyar ügy! de azért kimorgolódtam-dohogtam magam miközben továbbálltam. Aztán leparkoltam Lacinál, férjemnél, az üzlet előtt, és elkezdtem járni a várost, mit találok még, ha már bedöcögtem a szitibe? Nézegettem az üzleteket, meg cégeket, szombaton minden legkésőbb 2-ig, 3-ig bezár. Most, amikor az embernek ideje lenne nézelődni, és –  az olyan kiszámíthatatlan programmal működő nőknek is, mint én -,  betérni mondjuk egy fodrász- vagy kozmetikai szalonba.  Hétköznap, ha időpontot kérsz este 6-ra, várakoztatnak, és ha szóvá teszed, hogy telik az idő, azt mondják félig viccesen: Edit szivem, ilyen helyen az ember nem nézi az órát! Hát nem a francot, amikor alíg várod, érj már haza! Sorbanálláskor is, ha négyen állnak előttem, már ideges leszek, miközben a többiek higgadt, dacos tekintetét figyelem, mintha az arcukra lenne írva : A sorbanállni erény!

Legutóbb a fodrásznál a mellettem lévő székben egy idős néni festette a haját, közben folyamatosan mesélt az unokáiról, a gyerekeiről, a számláiról, az egész háztartásáról. A fodrásznőnek nem is kellett válaszolnia, csak bólogatott megjátszott türelemmel. De a néni nem is azért mesélt, hogy figyeljen rá, vagy válaszoljon neki, egyszerűen csak szüksége volt arra, hogy kiöntse a lelkét. Kettő az egyben, a pszichológus lehet drágább is  fodrásznál!

De hogy visszakanyarodjak a szombat délutánomhoz, elindultam a Forradalom utcából a Novi hét negyedben felfelé, kocsmákon kívül semmit nyitva nem találtam. De igen, a piacot! Jaj de jó, most házi termékeket fogok vásárolni, kivételesen. Hétközben sosincs időm erre. De nem volt szerencsém! A tejtermékes üzlet már rég bezárt, amit meg a piac udvarán működő márkás üzlet ajánlott, azt megtalálom a nagyáruházakban is, és lehet, hogy még olcsóbban. Na de a zöldségárusok még itt voltak! Odamegyek egy bácsihoz, mondom, hogy adjon nekem egy sárgadinnyét, de ne legyen se túlérett, se zöld, mert idén eddig csak ilyeneket fogtam ki! Erre rámförmed, hogy ha a doamná így gondolja, hogy én csak zöldet meg túlérettet árulok, akkor vegyen mástól! Erre felment a cukrom, s üres kézzel távoztam, inkább kirohantam a piacról. Sebbel-lobbal visszamentem Lacihoz, közben eszembejútott Amerika. Nem mintha nagy Amerika-párti lennék, de ott az üzletbe-lépéskor üdvözölnek, és nyájasan megkérdik How are you? Persze, tudom, hogy kötelességből teszik, és abszolút nem érdekli őket történetesen te hogy érzed magad aznap, de jólesik a kedvesség. Egy bizonyos kor után minden szép szó jólesik, mégha színlelt is. Egy kolleganőmnek volt az az elve, hogy ő csak olyan üzletben vásárol, ahol az eladó kedves, még ha az a legdrágább áruház is a környéken.

Tudom, hogy itt nálunk a legtöbben minimálbéren tengődnek, és rosszkedvűek emiatt is, meg amiatt is, hogy a főnök szekálja őket (mert szexuálisan frusztrált, vagy ki tudja mi más baja van, ugyebár csak az bánt másokat, aki nincs rendben önmagával – tartják a személyiségfejlesztő trénerek :)). Szóval a hazai alkalmazottaknak abszolút nincs okuk jópofákat vágni. A lányom, aki Ausztriában él, először, amikor hazalátogatott, és nem voltak épp kedvesek hozzá a telefontársaságnál, elnézően megjegyezte: érthető, mert kicsi a fizetésük. Mikor legutóbb ismét hazajött, akkor meg azt mondta: „Anyuc, tegyük vissza mi a felpróbált ruhákat a fogasra, mert itt az emberek nem szeretnek dolgozni.” Nem tudom, hogy igaza van-e, de ő most már külföldiként így látja. Ami pedig a munkahelyi konfliktusokat illeti, egyszer elmentem szempillát festetni, s amíg ott lehúnyt szemmel tehetetlenül, kiszolgáltatva feküdtem, a fejem fölött a kozmetikus és a manikűrös megállás nélkül és cseppet sem zavartatva magukat, veszekedtek a céges számlákon. Pont ez hiányzik egy hosszú munkanap után, és pont ott, ahova kvázi relaxálni menne az ember. Ha egyáltalán kibírja kivárni a sorát!

Na szóval akinek nincs türelme a buta, tájékozatlan, túlontúl kiváncsi és határozatlan klienshez, az ne dolgozzon kereskedelemben. Legfeljebb kutatólaboratóriumban, ahol nincs ügyfélfogadás. Apropó, Laci „elfelejtette” több mint két éve kifizetni a ház- és telekadót. És a hivatal nem viccel, többszöri írásbeli felszólítás után, amiket gondosan eldugott előlem, zárolta a bankszámláját. De ezt már nem titkolta, jött haza nagy felháborodva, hogy két helyről is leszívták a pénzét, és egyik bankszámlájához se tud hozzáférni. Mire én magamban: Úgy kell neked, tanuld meg, máskor ne hanyagold el! De azért örültem, hogy nem úgy jártunk, mint az egészségügyi biztosítóval egy ismerősöm, hogy 5 év után jelezték: tartozik csekény 5900 lejjel. A városháza 2 év után elveszi, ami neki jár. De azért, gondoltam, nem árt utánanézni, lássam ki lett-e fizetve, és törölték-e a tartozásunkat?!

Péntek kivételesen rövidnap volt nekem is, hát bemegyek a  Polgárjenő hivatalba, mindent digitalizáltak közben, mióta én utoljára ott jártam, hangosbemondó, sorszám-autómata. Sorszámot veszek, várok, várok, gondoltam az információs részleghez tartozik az ügyem, tájékozódni jöttem. De rosszul gondoltam, mert csak a pénztárnál van hozzáférés a számítógépes kimutatáshoz, s oda nem is kell sorszám, holtszezonban. A pénztáros hölgy a Gyilkos elmék című sorozatban szereplő szőke, felcicomázott informatikus csajszit juttatta eszembe (aki fergeteges gyorsasággal pötyög a gépén, és mindent pillanatok alatt megtalál). Magyar is ráadásul ez a nemfilmbeli, kedves is, ami ritkaság a hazai ügyfélfogadás terén. Mondja, hogy tavalyi elmaradás van, 131 lej, a tavalyelőttit valóban kifizettük, csakhogy a számla-zárolást nem oldották fel, ahhoz le kell menni az alagsorba. Nem tudtam? Ezt a nyugtát vigyem le, és kérjem meg a 109-es szobában a tisztviselő urat, hogy oldja fel nekem a zárlatot.

Az az alagsor annyira de annyira kafkai volt, és felidézett bennem egy nem is olyan régi filmet, A hasonmás a címe, ha nem tévedek, az is pont ilyen hangulatú, csakhogy nálunk nem a tisztviselők a szorongásosak (azok köszönik szépen, elvannak), hanem az ügyfelek. Valahogy belénkszorult ez még a kommunista időkből, hogy az ablaknál mindig félni kell, izgulni, szorongni, mert sosem elég nekik a bemutatott hivatalos papírok száma, hiányosnak találják a dossziénkat, valamivel mindig visszaküldenek, járatnak potyára. Miközben szabadnapot veszünk ki, hogy elintézzük az elintéznivalónkat. Egy volt alkalmazott mesélte, hogy amikor ő itt dolgozott, ferdén néztek rá a kolleganők, mert ő tényleg meg akarta oldani az ügyeket, és még annak a szerény, türelmes, idős bácsinak is a problémáját, aki három hétig járt oda, és távozott minden alkalommal dolgavégezetlenül. Aztán nem bírta gyomorral az egészet, feladta, felmondott, hagyta, hogy azok győzzenek, és azok maradjanak, akik sakkban tudják tartani az embereket. Na ezért ilyenek az állami ügyfélfogadó irodák!

Lejutottam a kafkai alagsorba, felfedeztem, hogy még mosdó is van, és nyitva is áll, arra az esetre, ha a gyomoridegtől netán utolér valami, megtaláltam elsőre a 109-es szobát, nem volt nehéz, pont a folyósó végén van,  kiírva az ajtóra nagy fekete betükkel: Kényszervégrehajtás. Úristen, hova jutottam! Ezért érdemes volt egy fél életet tisztességes polgárként leélni! 🙂  Benn egy regénybeli figurával találtam szembe magam: magas, szikár középkorú férfi, hosszú, elnyúlt, sovány arc, mintha Ramszesznek egyenesági leszármazottja lenne, még az arca is ugyanolyan rézsárga. Mondom mi ügyben jöttem, és hogy csodálkozom, hogy nem oldották fel a zárlatot, a férjem rég kifizette volt az elmaradást. Szigorú, távolságtartó pillantás, vele nem lehet bizalmaskodni,  olvasom ki a tekintetéből, mondja, igen, valóban kifizette, de miért nem jöttünk hamarabb, hogy kérjük a feloldást? Ő magától ezt nem teheti meg, csak ha személyesen kérjük! És a bankoknak is levelet kell most küldjön, hogy már nem érvényes a zárlat. Felfogom én, hogy ez mekkora munka? – ez utóbbit csak hozzágondolta. A számon volt, hogy rákérdezzek: Az internet világában személyesen kell jönni? És a bankokhoz is? De nem akartam ingerelni, mert ki tudja, bosszúból úgy hagyja a számlánkat zárolva! Kértem, nyomtasson egy kimutatást, meglepett, hogy szó nélkül megtette, ebből aztán kiderült, hogy abszolút nem talál a fenti szőke-filmsztár-néni kimutatásával. A két rendszer nem tűnt kompatibilisnak. A múmiaszerű úr meg is kritizálta a felsőbb szinten dolgozó kolleganőjét, hogy az sokkal kevesebb pénzt vett el tőlem, mint amekkora a tartozás, menjek vissza, fizessek még ki 132 lejt. És akkor a tavalyi elmaradás le van tudva. És itt a két levél a két bankhoz, elviszem én személyesen a helyi fiókokhoz vagy küldje ő levélben Bukarestbe, a székhelyükre (ami kb még egy hetet vesz igénybe)? Ne, ne, semmi esetre se küldje postán, megyek én személyesen a bankokhoz is!

Fellélegeztem, alig vártam jöjjek ki onnan, még a levegőt is fojtogatónak éreztem, tartozásaink terhe valósággal nyomta a vállamat. Aki kitalálta azt a nagyon is szuggesztív összetett szót, hogy gondterhelt, egy ilyen baljóslatú helyen járhatott azelőtt. Visszamentem a szőke, derűs, duciarcú nénihez, finoman próbáltam értésére adni, hogy a lenti nyilvántartás szerint másképp állnak a dolgok. „Ja igen, igaza van, tényleg!” – vágta ő rá vidáman, mintha csak barkóbáztunk volna. Akkor fizesse ki a maradék 132 lejt, és minden rendben a tavalyi évvel! Kifizettem én mindent gondolkodás nélkül, csak szabaduljak már innen!

Laci az üzlet előtt várt. Cigizett, és nem aggódott sem a számlák, sem a világ dolgai, sem pedig dohányos tüdeje egészségi állapota miatt. Mikor mutatom a papírokat, még számon is kér: Azt ígérted, csak tudakozódsz, arról nem volt szó, hogy fizetni mész! Ne mind mérgelődj már! Egyszer szét fogsz robbanni az idegességtől!

Valami azt súgta: sürgősen menjek szabadságra a maradék pénzemből! Aztán ha újra zárolják a számlánkat, jövő nyáron megint végigjárom procedúrát. Hisz már egész rutinos vagyok. Legalább ilyenkor, határidős szezonon kívül, nincs sorbanállás! Ami számomra igazán megfizethetetlen!

Passzív vagy aktív…

dohányosnak lenni….

Óh, ma csak 11-re megyek munkába! Yuppi! Ráadásul ez a gyönyörű, verőfényes reggel. Ez már a Hawai-hoz közelít! Laci ágyba hozza a kávét, ő közben a nappaliban elszívja a reggeli három vagy négy cigijét, ki számolja? Ő nyithatja a könyvesüzletét később is, úgyse tér oda be senki nyáron, és ráadásul délelőtt. De mégiscsak úgy döntünk: elindulunk hamarabb, a városban még kávézunk egyet, mert ez az itthoni sose olyan. A legjobb kávét az az óriásgép főzi, amilyen a nagy benzinkutak szupermarketjében szokott lenni, de az kb annyiba kerül, mint a mi kis sárházunk. Úgyhogy bármennyire is szeretjük a jó kávét, rég lemondtunk arról, hogy akármilyen profi kávéfőzőt vegyünk, jó nekünk ez a kotyogós is, mert ha kedvünk szottyan, kávézhatunk a Frei-ban is.

Békés derüs reggel, elindulunk az ócska piros Bébi a fedélzeten feliratú, ütött-kopott Opelünkkel, végig a Remeteszegi utcában, amelyet én mindig olyan nyugatias kertvárosinak érzek, és szeretném, hogy sose érjen véget az az út, főleg, ha munkába kell menni. Nem mintha nem szeretnék dolgozni, de azért utazni valahogy mégiscsak jobban szeretek. Besüt a nap a kocsiba, fénylenek a háztetők, jókedvű madárcsicsergéses reggel.

Két percig tart az ujjongásom, mert Laci megint rágyújt, nem volt elég a reggeli négy. Mérgesen lehúzom az ablakot egészen, hogy vegye észre, hogy engem igenis zavar. Mire ő szintén mérgesen, mert nem hülye, hogy ne vegye észre a célzást: Mondtam már, hogy te ne húzd le, elég ha én lehúzom, így most a füst itt fog benn keringeni! 

Erre kifakadtam: “Te nem tudod milyen az, amikor elmész a kollegákkal Strasbourgba, és még oda is, 1500 kilométer távolságra, magaddal viszed a füstöt a ruháidban!? Reggel, amikor a szállodában a szekrényem kinyitottam, a te dohányfüstöd csapott meg! Legalább most nyáron ne cigizz benn! A hugom élettársa már évek óta kinn szívja a teraszon. Ha rám nem is, az álllatokra gondolhatnál! Nekik kisebb a tüdejük, és mindennap kénytelenek passzívan dohányozni!” Minden háznak megvan a maga rendje! – vág ő vissza! Bezzeg az elején nem zavart a füstöm! Akkor bezzeg örültél, amikor Kolozsváron a hálószobádba cigiztem! Nem bántad azt se, ha egyiket szívom a másik után, csak jöjjek minden hétvégén! 

Erre egy régebbi szerelmesfilm jút eszembe, amikor az elején sülve-főve együtt vannak, aztán egy idő után a srácot már az is kiborítja, ahogy a csaj az almát eszi. Persze, itt másról van szó, engem nem az zavar, ahogy Laci a cigit az ujjai közt fogja, vagy ahogy a füstöt beszívja vagy kifújja. Zavar, persze, nyugtalanít, hogy magát drogozza a nikotinnal, meg gudronnal vagy kátránnyal vagy mi, feketíti a tüdejét, és aggódom érte, de az sem elhanyagolható tény, az én és az állataim tüdejét leszámítva, hogy már minden kistányér, meg csészealj potenciális hamutartó. És hogy ha megtelik se üríti ki. Ezt sose értettem a dohányosoknál (pedig én is az voltam hosszabb-rövidebb időközönként), hogy miért szeretik, ha tele a hamutálca? Vagy direkt nem ürítik ki, ha van egy antidohányos a házban, hogy bosszantsák? Vagy amikor végre este alaposan kiszellőztetek, azonnal megint rágyújt, szerintetek ezt is direkt csinálja? Volt egy pasi a haveri körünkben, aki mindig a tálca mellé hamuzott, és összebeszéltünk, hogy veszünk neki egy óriási, ipari hamuzót, lássuk mi lesz? Tutti, hogy azután is ugyanúgy mellément neki :))

Nemrég egy unokanővéremnek is elpanaszoltam Lacit és a cigis sztorijait, és azzal fejeztem be, hogy mennyivel “gazdagabbak” lennénk, ha elhagyná. Mondod te, aki nem cigizel! – volt a válasz, arra nem gondolsz, hogy egy dohányos kevesebbet eszik? Igen, és egy dohányos kevesebbet is dolgozik, mert joga van bármikor cigiszünetet tartani! Amikor Lacinak felhoztam, hogy keveset termel az üzlet, nem is látunk belőle semmit, azt válaszolta: Te fel se fogod mennyibe kerül a cigim?! 

Mindenfélével érveltem, ezzel is, amit az imént leírtam (még mindig a kocsiban ülünk), meg azzal, hogy a függősége nem jogosítja fel arra, hogy az egész házunk egy kolbászfüstőlő legyen, stb… Tudom, el kell ismernem, nálunk Romániában nehéz lemondani, mert még az orvosok negyven százaléka is cigizik, pedig ők ismerik a legjobban az ártalmakat. Persze stresszoldó, le lehet vezetni vele a feszültséget. Laci is érvelt, végre volt mibe kapaszkodnia: Na látod, ez az, én minthogy idegösszeroppanást kapjak, inkább rágyújtok! Így ment a szöveg kevésbé vagy nem kevésbé ingerülten, amint közeledtünk a központ felé. Annyira fajult a dolog, hogy (mielőtt a központban kiszálltam volna, és a kocsiajtót magam után jól becsaptam volna) Laci azt vágta a fejemhez, hogy ő ha nem cigizhet a nappaliban, akkor inkább elköltözik!

Persze, mondanom sem kell, hogy a közös kávézás aznap reggel elmaradt. A düh meg a tehetetlenség meg a sírhatnék gyötört, hogy a fenébe nem sikerül sose meggyőzni ezt az embert, de még tudatosítani se benne valamennyire, hogy talán mégiscsak nekem van igazam, hogy ez nem csámcsogva-evés vagy  levesszűrcsölés vagy melléhamuzás. Ami csak idegesítő, de nem ártalmas! (Mondjuk, ha baj van az idegeiddel, akkor lehet, hogy igen).

Tisztában vagyok vele, hogy van aki a kutyát nem bírja elviselni a házban, hullatja a szőrét, meg behozza a kinti sarat meg bacilust a talpán, meg felmászik a kanapéra, és én azokat is megértem, mondjuk nem tudnék együttélni velük (sem), mert nekem fontos a kutya jelenléte. Ez is egyfajta házirend nálam vagy függőség, vagy drog, nevezzük akárminek, amit persze Laci tolerál, másképp nem élnénk együtt.

Füstölögtem magamban céltalanul a főtéren, közben utambakerült egy kis lebúj az egyik utcasarkon. Rendeltem egy kávét, leültem egy asztalhoz, rajtam kívül egy árva lélek sem. A bár mögött egy korosabb nő, panaszkodott, hogy bizony, amióta a dohányellenes törvényt behozták, csak kevesen térnek be. Neki nem engedélyezték a teraszt, mert keskeny a járda a lokál előtt. Mondom, a Bolyai utcában sem szélesebb, ott mégis engedélyezték. De nem akartam megsérteni, hogy ide valószínű csak az alkeszek járnak, és botrányt csinálnának, vagy idehánynának az egyelőre nem engedélyezett teraszra. Ott szomorkodtam magamban, bántam már a cigi-cirkust, mi lesz velem, ha mégis elköltözik, és egyedül maradok a szűk kis dohánymentes nappalinkban a három kutyával a kanapén! Még a kutyakaját se fogom tudni hazacipelni, ha ő nincs. Nagyon zaklatott lettem, mindenféle sötét forgatókönyv megfordult a fejemben. (Úgy kell neked! – mondaná most egy dohányos, aki ezt olvassa.)

Basszus! Én mindjárt veszek innen a bárból egy doboz kék Pall-Mall-t, kiállok a járdaszélre a presszóskávémmal és rágyújtok! Minthogy idegösszeroppanást kapjak! :)) Úgyis azt tartják, hogy passzív dohányosnak lenni sokkal de sokkal veszélyesebb!

Preludium eterna

Az éjjel ismét álmot láttam: egy nagy kerek tárgyalóasztalnál ültünk hárman, és egy üzleti partner egy csokitortával akart kedveskedni, gondolom azért, hogy kedvezően befolyásolja a tárgyalás menetét. Elénktette a nagy fekete tálcát, mi meg ott ültünk szótlanul, szinte révületben, és a tálcán csak úgy maguktól fogytak a szeletek, amikor ő és én egyszerre nyúltunk ugyanazon kívánatos tortadarab után. Láttam a kezét, nem tudtam levenni  a tekintetem róla: finomvonalú volt és kecses. Akár egy precíz, remekbeszabott műszer. Olyan reális, olyan valósághű  volt az egész, hogy hirtelen megébredtem, és annyira, de annyira könnyűnek éreztem mindenem …

A telefonom jelezte közben, hogy volt egy nemfogadott hívásom Szándu barátomtól. Visszahívtam, és lelkesen mesélni kezdte, hogy neki is volt egy revelációja. Temetésen volt azelőtt nap, és a pap, miközben az elhúnytat búcsúztatta, azzal példálózott, hogy Cioran azért lett öngyilkos, mert soha nem tudta meggyónni bűneit. Ime tehát, testvéreim, mennyire fontos a megbánás és a gyónás!

Szándut, Cioran-rajongó révén, ez a kijelentés mélységesen felháborította, és a szertartás végén odament az  Isten szolgájához , hogy számonkérje: “Honnan veszi tisztelendő uram, hogy Cioran önkezűleg vetett véget életének?” Hát neki is csak úgy mesélték – mentegetőzött zavartan a tiszteletes. “Lehet összetéveszti Nietzsche-vel, mert mindkettő nihilista elveket vallott, és ő valóban öngyilkos lett. Talán innen a megtévesztő híresztelés” – próbált enyhíteni Szándu, de csak azért jútott erre a következtetésre, hogy magát megnyugtassa.

Aztán a kápolnától elindult a gyászmenet a sír felé, vonultak a sötétruhás emberek, lépésben a fekete lovak vontatta halottaskocsi után, és barátom lelki nyugalmát másodjára is megzavarta valami, ezúttal egy váratlan sms: “Alíg várom szeretkezzünk!” – csak ennyit írt az a Valaki, az a bizonyos rettentően fontos és izgalmas személy. És abban a percben barátomba belenyílalt a reveláció: az egész élet valójában egy nagy szeretkezés, ezért végülis nem az számít, mennyi  ideig tart. A lényeg, hogy ki a másik fél, mennyire spontán, és milyen intenzitású érzéseket tud kiváltani. Az életnek intenzívnek kell lennie! Nem baj az se, ha hamar elmész, mert ez azt jelenti, csodálatos a partner, akivel abban a Kharón előtti csónakban evezel. Végighallgattam telefonos eszmefuttatását, s eszembe jútott valami. Mondom: “A jógázók meg azt vallják, hogy a tartós, csúcs előtti állapot az igazi. Legalábbis Szatmári Erzsébet, volt lupényi évfolyamtársnőm – aki hangzatos magyar neve ellenére, csak törte a nyelvet – annak idején így tanulta a helybéli jógagurutól. De lehet még ennél is jobb, ha egészen kitoljuk a kapcsolatot az extrém felé, és a szeretkezés előtti feszültségi állapotban leledzünk. Mindörökké….

Lezártam a telefont, fülkagylómban az Ő tengere zúgott, spontánul visszaaludtam, és álmomban odaadtuk egymásnak magunkat…

 

Mama, mentsük meg a kiskutyákat! (állatvédelem anno és most)

Az állatmentés hőskorát is kifogtam, amikor Finucával mentünk, és önerőből próbáltunk valamit tenni, dehát se menhelyünk nem volt, se kapacitásunk, se elég időnk, se kemény idegzetünk, hogy minden esetet megoldjunk. Sőt, asszem alíg oldottunk meg párat 😦

Emlékszem még nyilvántartást is vezettem a sikeresen örökbeadott kutyák adataival. De a sikertelenségek listájával akár egy százoldalas füzetet megtölthettem volna. Mert én ebből az időszakból főleg a keserű szájízzel és sok-sok kudarcélménnyel maradtam. Ilyen volt az is, amikor Szászfenesre hívtak, hogy egy néninél több mint tíz beoltatlan beteg kutya szaladgál az udvaron, és kéne valamit tenni, mert ott nem jó helyen vannak, a néni se gondozza őket, etetni sincs elég pénze. És akkor kiszálltunk a Finuca ürülékszagú autójával, nagy nehezen rávettük a kissé zavarodott nénikét, hogy adja ide a legdemodexesebb (magyarán rühes!) kutyáját, de a lelkünkre kötötte, hogy kezelés után feltétlenül, azonnal hozzuk vissza. Azóta is a lelkemen szárad az a kis fekete szuka…

Az ölömbe ült végig, kezes kis állat volt, nyugodtan hagyta, hogy szállítsuk, tegyük-vegyük, ölbe vittem be a rendelőbe, s feltettem az asztalra. A rűh teljesen ellepte a fejét, a lábait, olyan volt, mint az érte aggódó gazdija: egy igazi ráncos kis töpörödött öregasszony. Sergiu, az állatorvos megvizsgálta, hát ez hosszadalmas – csóválta meg a fejét. És nem is biztos, hogy megmenthető. Akkor ez volt az álláspont, azóta, 2004 óta, sokat fejlődött az állatorvostudomány is.

Nekem a kutyám, a Dee dee, akit szintén az utcáról szedtem össze, akkor 4 éves volt. Elkezdtük mérlegelni a dolgot: én a hetedik emeleten lakom, kicsi a fürdőszobám, ott a kutyám, és ráadásul macskám is van. Finuca házban lakott ugyan a város szélén, de az egész háza és udvara és kertje improvizált menhely volt már, egy fél kutya se fért volna el plusszban, nemhogy egy karanténra szoruló, beteg állat. “Szóval nincs még egy fürdőszobád, ahol el lehetne szigetelni ezt a szerencsétlen állatot?” – tette fel a sorsdöntő kérdést a kolléga. Nincs, mondtam, és máris fojtogatott a sírás. Hát akkor… Én fogtam, és simogattam, amíg Sergiu, beadta neki vénába a műtőasztalon a letális injekciót. Csak egy sóhaj volt, és attól a perctől kezdve garantálom, de teljes meggyőződéssel!, hogy az állatoknak is lelkük van, mert azzal a nagyonis emberi sóhajjal távozott az élők sorából…Utána nem is tudom hogy értem haza, nem akartam, hogy Finuca kocsival hazavigyen, csak szédelegtem a járdán a Monostoron hazafelé, és ahány gazdis vagy gazdi nélküli kutyával találkoztam, mintha mind vádlóan néztek volna rám, mert a homlokomon ott égett nagy piros betükkel, amit csak ők tudtak elolvasni: GYILKOS! Az volt az egyik legnagyobb sokk az életemben, nem is csodálkozom, hogy felhagytam az állatmentéssel.

De aztán még jött egy szomorúbb eset is: Kispetriben, ahol a nagymamám házát örököltük, a boltosné kopogott be hozzánk egy vasárnap reggelen, hogy itt van az unokája Kolozsvárról, és egy kicsi szuka váratlanul előjött a szomszéd pajtája alól öt csepp kis kölyökkel. És sír a gyerek, hogy ne hagyják, hogy a szomszéd – barbár módra – elpusztítsa őket. “Mama, megmentjük a kiskutyákat!” Lelkesedett is már a csöppség, de mi nem tudtunk ígérni semmit az akkori férjemmel, bárhogy is sajnáltuk a kis kutyakölyköket, de főleg a gyermek tiszta, ártatlan lelkét. Nem vagyok pszichológus, de azt tudom, hogy milyen trauma lehetett ez az egész a kisunoka számára, aki akkor szembesült először azzal, hogy a világ milyen kegyetlen tud lenni. Nem segítettünk, tehetetleneknek éreztük magunkat és utólag bűnösöknek! Pedig azok a kiskutyák nem voltak rühesek, és elfértek volna a konyhában egy dobozban, amíg gazdi kerül nekik. Drága Ilonka, azóta is visszacseng a fülemben a kisunokád hangja…

Még egy hang a fülembe cseng, ez az egyetlen, ami sikerélményhez köthető, pedig nem szeretek dicsekedni. Tótfaluba hívtak, egy hétvégi házhoz, hogy vigyünk be egy nagytestű kutyát ivartalanítani, mert etetik egy ideje, de nem merik megfogni. Eljöttek értem kocsival, elvittek a helyszínre, ott volt a nagy barna eb, odahívtam, kaját dobtam neki, és miközben evett, rávetettem magam, aztán a kocsiban végig szorítottam erősen magamhoz, de nem volt igazán veszélyes, láttam a szemében, hogy bízik bennem. És miútán a sikeres sterilizálási akció lezajlott, a pasas egy tábla csokit nyújtott át azzal, hogy: “Maga igazi profi!” Tudom, untatlak benneteket, de ezt nem tudtam kihagyni, mert azóta is arról álmodok, hogy ilyen sikerakciókat hajtok végre, de azóta se fordult többé elő velem 😦

Akkor még ilyen szinten álltunk, egyszemélyes állatmentésről beszélhettünk csak, ma már más a helyzet, vannak támogatók, alapítványok. Van esélye sokkal több kutyának, persze azokat kivéve, akiket ma is agyonvernek vagy megkínoznak, aztán dicsekvésképpen felteszik a facebookra. Interjúztam nemrég egy képviselővel a jogi bizottságból, aki felrótta nekem, hogy miért kérem számon rajta az állavédelmi törvény szigorítása után, hogy hány embert ítéltek el a régi, enyhébb törvény alapján, amiért bántalmazott vagy megölt egy állatot. Érti ő a kérdést, és  hogy mit akarok ezzel szuggerálni…volt a válasz. Hát … én csak megkérdeztem…

Most meg hallom, hogy magán állatmenhelyet működtetnek a közelemben,  és hogy az embereik befogják, még az udvarról is elviszik a tehetetlen öreg emberek kutyáit. Aztán kemény pénzekért ki is lehet váltani. Ez is egy jó biznisz lehet, de ne adjunk ötleteket. Nem tudom, hogy ez reális vagy amolyan urbán legenda, higyjem –e vagy sem az önjelölt sintérek sztoriját? És féljek-e vagy sem, mint három befogadott kutya gazdija, mint a legminimebb menhely boldog tulajdonosa. Nekem,  mint újságírónak kötelességem lenne utánajárni, de aztán, ha kiderítek valamit, azon kapom magam, hogy az én kutyáimat is altatópisztollyal kilövik, elviszik, hogy elhallgattassanak. Akinek féltenivalója van, az fél.

Meg olyan legendák is keringenek, hogy Németországba meg Angliába viszik a bundájukért a befogott kóbor ebeket, mert a bőrükből milyen finom holmikat lehet gyártani. Persze, lehet ez is rosszindulatú híresztelés, hogy a lelkes állatvédőket letörjék, megvonják tőlük a támogatást a nyugati alapítványok, stb. Mondom, sokat fejlődött a világ azóta, hogy mi Finucával boldogtalankodtunk és bukdácsoltunk az állatmentés rögös útján, de akkor is szomoró vagyok, mert még mindig vannak gazdátlan ebek, akiknek a tekintetében a szomoróságot, és kilátástalanságot, csak az érti, akinek amúgy is megtelt már a három- vagy akárhányszemélyes minimenhelye.