Meghalt a Jóbarátok Matthew Perryje, s most igazat adok a sofőrünknek, akinek meggyőződése, hogy az alkoholisták ritkán érik meg a 60 évet. S eszembe jut Liana (nem tudom, hogy jönnek nekem ezek a társítások), akivel tavasz óta nem kommunikáltam, de vettem neki az ócskáról egy kis fémtacskót, hogy majd egyszer odaadom, amikor majd egyszer találkozunk. Beátára is sokat gondolok, és like-olom a természetfotóit. Sorba kigyomlálom a kiskertjeimet, ezek valahogy nem hagyják, hogy elhanyagoljam őket, ha nincs is időm, akkor is muszáj foglalkoznom velük. Kicsalogatnak a házból, és becsalogatnak a kertbe. Csak a benti munkákkal vagyok elmaradva. Ígértem egy körömvirágkenőcsöt egy jószomszédnak, de még nem kerítettem rá időt, hogy megfőzzem, pedig a virágok le vannak szedve, és azokat nem lehet sokáig frissen tartani. Aztán ott van Mihi, aki mindig annyira várja, hogy felhívjam, és olyan ritkán beszélek vele. És Mirella, aki itt lakik a városban, de már évek óta nem találkoztunk. Azelőtt elég gyakran összefutottunk, még tiszta szerencse! S egy másik évfolyamtársam, aki pár hónapja felvette velem a kapcsolatot, megegyeztünk, hogy megiszunk egy kávét a közelben, de én teljesen megfeledkeztem a találkáról, hetek múlva jutott csak eszembe, mert a foglalkozásával kapcsolatos dolgokról beszélgettünk Lacimmal. Csődeljárás a szakterülete, ritka, hasznos mesterség. Biztos ott várt rám jó félórát a kávézóban, mint rendes volt kolléga, és utána megállapította magában, hogy komolytalan vagyok! 😐 Sokat gondolok legjobb barátnőmre is, akivel jó ideje abban merül ki a kommunikációnk, hogy kedves kommenteket írunk egymásnak.
A kép az Aranyhajú széplegény/Vitéz János című mesekönyvből van, Hegedüs István illusztrációja
Tízkor szoktam ágybabújni, próbálok azután már nem internetezni, és olvasni. Olvasom a Kyra Kiralinát, ki tudja hányadjára kezdem el, de most kitoltam vele, mert egyenesen a közepébe vágtam, így ha már a cselekmény sűrűjében vagyok, egykönnyen nem eresztem el. Az élettörténet tanulságos, és megszívlelendő, hogy szorongatott helyzetben mi a teendő. Aztán olvasom az Updike szerelmes regényét (Gyere hozzám feleségül), de nem köt le, unom már a szerelmi történeteket, még akkor is, ha háromszögről vagy négyszögről van szó. Mostanában az élet mélyebb problematikája érdekel, a szerelem olyan banálissá vált számomra. Olvasom továbbá A rózsa és a gyűrűt, meseregény, amit gyerekkoromban csak lapozgattam, de a humorát most értem és értékelem igazán. És a meseelemeit, amelyek minden tündérmesében fellelhetőek, valamint mítoszokban és legendákban. Mi van akkor ha minden igaz, és minden úgy volt, és ma is úgy lehet, ha hiszünk bennük?? Sok népmesét olvasok mostanában, és azt vettem észre, hogy sok népmese hasonló. A Székely népmesék egyike majdnem olyan, mint a Vitéz János és Hollófernyiges, az Erdei Flórika majdnem olyan, mint a Hófehérke, és még egy orosz népmesét is találtam, ami szintén a Hollófernyiges történetére emlékeztet. Vajon ez mit jelent? Hogy minden mesének van egy közös alapja, vagy minden nép ugyanabból a kollektív tudatból ihletődött. Vagy a magyar népmesék a legősibbek? 🙄
Szintén Hegedüs István illusztrációja, az első osztályos írás az valamelyikünkké, a húgomé vagy az enyém😀
Szeretnék kávézni, teázni, mélyreható eszmecserét folytatni, régi barátnőkkel mindent átbeszélni, összeülni, kibeszélni, megbeszélni, vagy mostani barátnőkkel is, de elrobog az élet a szemem előtt, mint egy gyorsvonat, és semmi mást nem tehetek, csak leülök a gépem elé, és mindent ide bepötyögök, hogy mit is volna jó tenni.
A szenvedélybetegségekkel meg az a gond, hogy mindig az erősödik meg benned, amit táplálsz. Ha cigizel, a cigidémont táplálod, aki biztat, hogy cigizz csak tovább. Az itallal is ez van, minél többet iszol, annál jobban elhatalmasodik rajtad az alkoholdémon. Ha megállod, hogy ne igyál vagy ne cigizz egy ideig, akkor gyengül az ereje az illetékes démonnak, és felébred benned a lelkifurdalás, és próbál észhez téríteni. Apropó, a Mattman halála, ahogy magát pár utóbbi Instagram bejegyzésében nevezte.
Így van ez az evéssel is, ezt magamon tapasztalom az utóbbi időben, egy ideig sikerült tartanom az intermitent fastinget, délelőtt 11-kor ettem először, és este 7 után semmit. Ahogy megszegtem ezt a fogadalmat, minden este elcsábultam valami finomság hatására, egy kis szárított füge, egy kis szendvics, egy könnyű vacsora Lacival, és már szépen haladok megint a visszahízás szomorú és biztos útján. Az evésdémon, a torkosdémon kezd eluralkodni rajtam, a mozgástündér pedig fokozatosan gyengül. Szóval nagy önuralom kell mindenhez, mert tele vagyunk kísértésekkel. Az egész élet egy nagy kísértés. Ahogy Báthory Gábor a Tündérkertben (a filmben), a Nádor provokációja hatására, visszafordul a sátor ajtajából, és felrúgja az éppen megkötött megállapodást, pont olyan minden napunk nekünk is, állandó provokációnak vagyunk kitéve, komoly és veszélyes kísértéseknek, és nagyon erőseknek kellene lennünk. Fiatal korunkban a szerelem ördöge kísért, idősebb korban a káros szenvedélyek, evés, ivás, dohányzás, bosszúállás, gyűlölet, és még ki tudja mi, és ugyanolyan védtelenek és gyengék vagyunk, mint ifjú korunkban. Ezért menekülök én a könyvek világába, hogy onnan merítsek erőt, ha tehetném, bekuckolnám magam egy könyvesboltba (a Lacié is megfelelne, zárás után), és ki se jönnék többet onnan! …
Balaton projekt élesítve, ahogy egy ócska akció filmben hallani. Habár itt se volt kevesebb akció, mint egy alacsony költségvetésű moziban, csak épp golyóálló mellényünk nem volt. Mivel ezt nem fogja vetíteni egy közismert vagy közismeretlen (van ilyen szó?) csatorna sem, ezért csak itt és (nem)csak most olvasható!
A történet a tavalyi nyaraláshoz nyúlik vissza. Ugyanis a közismert hazai partunk északi E(u)fóriájának a szele messzinek bizonyult. Fájó szívvel úgy döntöttünk, hogy idén kihagyjuk a fél-másfél méteres hullámokat, ahelyett inkább sétálunk egyet a Balatonban. Igen, sétálunk! Te még nem sétáltál a Balatonban? Később erre visszatérek! És persze az öt percenként felkiáltó, rikkancs fekete-tengeri árusokat (is kihagyjuk), akiktől nem hogy nyugtod nincs, de pénzed se marad a nap végére, amit az aznapi költségvetésre bepakoltál a retikülödbe.
Új kihívás reményében, családi nyaralás apropóján, egy februári szomorú vasárnap délután létre is hoztuk a közös családi beszélgetős oldalt a közösségi hálón, ahol a három család meg tudja beszélni a nézeteltérésekkel járó konfliktusokat. 🤷♀️
Első lépés a szobafoglalás, vagy a hotel, vagy a bungalló, ami se túl drága ne legyen, se túl messze a parttól, és se túl lepukkant. Ha valaha valaki utazott valamerre, akkor tudja, hogy ez egy időigényes agyrém. És hogy mindenkinek tetszedjen is? Hát ez felér egy lakás vásárlással! Még akkor is, ha az ember fia csak azért veszi ki, hogy napi két órát töltsön benne. Persze, ha mázlija van, és nem esik az eső öt napból nyolcat. Nekünk szerencsénk volt e szempontól, mint kiderül, és végül egy háromszobás kertes apartman mellett szavazott a család, de ne menjünk bele a részletekbe még! Nem tabu, csak mindent a maga idejében! Még előttünk a Nagy út!
Szóval akkor az utunk arrafelé:
Ezt a fejezetet legszívesebben kihagynám, de mivel fontos része a nyaralásnak, kénytelen vagyok újra átélni ezeket a borzalmakat. Mit meg nem tesz egy blogger az olvasókért…
Magas léptekkel közeledett az időpont, már javában benne voltunk a nyári zsongásban, mikor már nem szívesen járunk be dolgozni – mondjuk máskor sem – hétvégenként meg beterveztünk egy-egy közeli, alacsony költségvetésű strandot, mert ugyebár gyűjteni kell a projektre. Erről jut eszembe, hogy hiába a családi projekt, mert a milliomos nagybácsi nincsen benne. Szerintem meghalt még a születésem előtt. Sosem hallottam róla. 🤣
Elkezdődtek az előkészületek, ez legalább kétszer annyi időt vesz fel, mint maga a kirándulás. Tiszta divatbemutató a ruhatár készlet felvonultatása. Ez tetszik, ez nem tetszik! Ebben kövérebb vagyok, mint tavaly voltam, és minden ruha idomtalan! Majd a fél szekrényt bepakoljuk, aminek aztán körülbelül csak a felét használjuk. Ez van, nincs mit tenni.🙁
Szisza, vagyis cica szittert is kellett keríteni, mert ezek az emancipált, háziasított mini vadállatok már nem vadásznak. Nem keresik meg maguknak a mindennapi betevőt, mondjuk nehéz is lenne ezt a lakás fogságában megtenni. B. kapta ezt a nemes feladatot. Egy nappal indulásunk előtt mindent megmutattunk neki, az élelem raktározási helyét, a lakás fura kütyüit, amihez magyarázat szükségeltetett. Persze nem azért, mert modernek, hanem mert egyedi módon működnek, ha épp nincsenek elromolva. Szóval mindent megmutattunk, a sziszákon kívül. Mert a négyből három szisz úgy döntött, hogy átmegy iguána üzemmódba, és elrejtőzik. Ismeritek Kolombo feleségét? Nem. Mindenki tudja, hogy létezik, beszélnek róla, de senki sem látta. Ez is olyan volt. Így képről mutogatva B-nek, a végén több szisz, cicc, micc, és picc volt, mind a valóságban.😃
Egy túlzás nélküli augusztusi hőséget kell elképzelni, amiben nincs délibáb (errefelé nincsenek), és nincs légkondi sem. Elindultunk. Aki követi Ludasmanyi blogbejegyzéseit, az tudja, hogy hosszú utat sosem úszunk meg autóprobléma nélkül. Most valamennyire nyugi volt, mert az év elején frissen lecserélt használtautó még nem volt kipróbálva csak 100 km-es távolságon belül. Ez olyan mint a zsákbamacska, mivelhogy nem tudhattuk, hogy Várad magasságába (inkább mélységében, mert alföld) a közutak rosszak, emiatt van, vagy csak az autó húz jobbra?
Ártánd felé közeledve, szófogadóan, illedelmesen beálltunk a határátkelőn felgyűlt autósorba. Egyre hevesebben vert a szívünk, nos nem azért, mert egy évtizede nem jártunk erre, és nem fogjuk érteni a nyelvet, hanem mert unalmunkban arra lettünk figyelmesek, hogy minden kocsinak kinyittatják a hátsó csomagtartóját. Mondanom sem kell, hogy a miénk nem nyílik. 🤣 Most el lehet képzelni annak a határőrnek az arckifejezését, amikor meghallja: Biztos úr! Nem tudom kinyitni! 🤣 Én már láttam a lelki szemeim előtt, hogy félreállít valami melléksávra, vagy netán fegyvert szegez ránk, mert megtagadtuk, hogy pillantást vessen a szedett-vetett hirtelen bepakolt csomagokra. Volt olyan táska, amelyiknek a zibzárja sem működött. De tényleg!? Mit lát amúgy két másodperc alatt, ahogy én kinyitom a csomagtartót? Max egy liter Kibédi körte pálinkát látott volna, de az sem illegális. Vagy lehet ezeknek a határőröknek ilyen röntgen szemük van? De most már tudom, hogy az van! Ugyanis visszanyújtotta az iratokat, hogy nem kell felnyitni a csomagteret! Be lehet látni! Nem is emlékszem, hogy ezután ki tudtunk-e nyögni valami köszönömfélét, vagy viszlátot, csak tudom, hogy megnyomtam a gázt, és indultunk, mint a halálos iramba. Hogy ez merre van, nem tudom, de csak így lehet megfogalmazni!
Sikeresen elhagytuk a Büntetés végrehajtó fegyintézetet is, meg a Toll kontroll-t. Első olvasatra Troll kontroll-t rögzítettek az agyhullámaim, mert az egyiket a meséből ismerem, míg a másikról nem is hallottam. Elég hamar kiderült, hogy mégiscsak anyanyelvi nehézségekbe ütköztünk még Magyarhonban is. Utánanéztem: a díjköteles úthálózatokon végeznek adatgyűjtést! Mondom csak adatgyűjtést végeznek! Tehát izgatottan várjuk a tetemes bírságot postán! Szeretlek Magyarország! Visszafelé jövet ezt az XYZ autópályán kiegészítő táblák is jelezték, de arrafelé valahogy az M5-ös autópályán nem észleltünk semmit. Igaz, hogy amilyen miniatűr ismertető táblák vannak ott, egy rövidlátó a sötétben hamarabb megtalálná a tűt a szénakazalban, mint hogy azt a normál sofőrszem észrevegye. M5-ös pályát mondtam? A helymeghatározó szerint ez az útvonal, és egyszercsak rajta voltunk. Semmi előrejelzés, hogy most autópálya következik, netán a vele járó díjjal kapcsolatos felhívás.🙄 Ez olyan, mint amikor verekedés közben kitör a focimeccs. Mi inkább szócsatát folytattunk, mert az előre lebeszélt telefonszolgáltató úgynevezett rooming-ja önként és önkényesen megszüntette a világhálóhoz való hozzáférést, emiatt a telefonon a helymeghatározó is csak a helyet mutatta, hogy éppen hol vagyunk, az útvonalat nem. Még szerencse, hogy régi motorosok vagyunk, nem is tudom, hogy hogy éltük túl a 80′-as éveket GPS nélkül! Szóval navigációs segítség nélkül úgy ítéltük meg, hogy Ceglédnél letérve balra, Tatabányán keresztül pikk-pakk rovidítünk és secc-pecc ott vagyunk. A “pick-pack” csekély 6 óránkba került! Hat óra késéssel értünk a végállomáshoz, és majd révbe érés előtt derült ki, hogy három hibaérzékelő is világít a kocsi műszerfalának kijelzőjén. A service jelzés egyértelmű, de igen tág fogalom. Majdnem olyan mint a fejfájás: bármelyik szervünktől lehet. A légzsák emlékezetem szerint eddig is világított, de a háromszögben féloldalas autó, hát az nagy rejtély volt számomra! Végiggondolva logikusan: a fék is kimelegedhetett. Mertem remélni, hogy csak az érzékelő zavarodott meg a hőségben. És ez az a pillanat, amikor nem akarsz időt és pénzt pazarolni szervízre, de van egy autoszerelő ismi, aki fotó alapján azonosítja a problémát, és B.A. meg is állapította, hogy ti márpedig biztosan haza is értek ezzel a járgánnyal! Csúszáskipörgés – nyári projekt idején – egy gyakorlott sofőrnek semmiség! Megnyugodtam! És nem kezdünk mondatot igekötővel, de a vendéglátónk ezalatt a hat óra alatt egyre idegesebb lett, habár jól leplezte, de voltak jelek. Ezalatt az idő alatt lenyírta a füvet a kertben, megjavította a csatornát, amihez az előző albérlő kikötötte a négylábú kedvencét, annak reményében, hogy a csatorna megtartja még akkor is, ha a 60 kilós “szőrmók” macska után akar iramodni. Lehet ki is takarított közben, de ezt már sosem tudjuk meg. Barátságosan, tisztességesen és nyugisan útbaigazított: a Plázs a kivezető körforgalomból jobbra, majd a következőnél megint jobbra, és az úticél a bal oldalon található. Akár csak egy jó navi!
De előtte B.R. szaladt előnkbe, hogy már nem győztek várni! Hát mi is alig győztünk jönni! Ahogy levezettünk 60 km-t, s megint csak vagy 80 km volt még előttünk, mint egy rémálomban, amiből nehéz felébredni. A pezsgőnek bőven volt ideje lehűlni ezalatt az idő alatt, és nyitása során keletkezett pukkanásától fel is ébredtünk! Isten hozott! Mondta kedves széles mosollyal B.R., aki egy természetes szépség, hátsó szándékot nem rejtő, tiszta lélek. Irigylem sokszor, bármely modell ügynökségnél megállná a helyét. Mint egy jó reklámban: ez még nem minden! Karakteres, okos, céltudatos. Boldog ember lehet “a gazdája”, és remélem ez nemcsak a látszat. Minket viszont elbűvölt a látvány, amint körbenéztünk a szállásadónk Zs. A. birodalmán. Még érezhető volt a frissen vágott fű illata, ami a frissen bontott pezsgő buborékaival keveredett. A teraszról jól kivehető volt a stílusos nappali, amelynek a berendezése ötvözte a modern kellékeket és a régi idők dekorációját. Festmények, dísztányérok, porcelánbabák, hangulatvilágítás, és mindez a jóízlés határán belül. Ez egy magát valamire is adó embernek maga a Mennyország!
Van az a pillanat ami megtöri ezt az idillt, mint amikor fizetni is kell… Zs. A. tett egy megjegyzést, miszerint jó volt az időzítés, mivel éppen nem volt szolgálatban, így ráért minket megvárni. Szolgálatban? Mit szolgál? – kérdeztem? Hát a közrendet! Vagyis rendőr! Hirtelen megfagyott a levegő, mint aki szívinfarktust kap, pedig nem lapult az autóban fél kiló anyag hétvégére, és végül is ezek a szervek értünk vannak, minket kéne védjenek, és csak annak kéne legyen félnivalója, akinek rossz a lelkiismerete. Egy hirtelen gondolatom támadt! Megkínálhatlak hazai szilvapálinkával? (Vagy körtével, habár mindegy, ugyanaz!) Reméltem lekenyerezem, de nem lehetett elcsábítani eme vétkes örömök felé. Ma még vezetnie kell, mentegetőzött. Így járt, több marad nekem! – gondoltam cinikusan.
Truman show – eddig tart a világ, vagyis a túlsó partig, mert a Föld kerek és lapos!!
Másnap reggel korán keltünk, nehogy lemaradjunk valamiről. Kávéfőzés, mint minden normális európai és balkáni családban. Majd reggeli, aztán irány a part!
Hamar kisántikáltunk a partra, nem volt messze, közben elejtettük a gyermeket. A nagyi vitte kézenfogva, megbotlottak, a kicsi elesett, s majdnem az egész társaság keresztülesett rajta. Nyugi, nem lett baja. A kis aranyos felnőtt korára túlszárnyalja majd az anyukáját. Három és fél nyelvet beszél négyévesen. Én részegen is csak dadogom a negyediket. Néhány vízszintes és néhány függőlegesen párhuzamos utca választott el az Újhelyi strandtól. A régi helyit nem kaptuk meg, mondjuk nem is kerestük (ez vicc volt). Még le se vetkőztünk jóformán, én alig vártam, hogy elkezdjem a súlyemelési gyakorlatokat a korsó sörök emelgetésével. Nincs annál hűsítőbb és relaxálóbb tevékenység egy forró nyári napon, mint végigkóstolni a helyi választék nagyrészét. Végül a cseh féle folyékony kenyér remekelt nálam. Némi idővesztegetéssel, de csak kipróbáltuk a vízibiciklit. Jókat csúszkáltunk a tetejéről. Volt, aki félt az alacsony vízállás miatt fejest ugrani, volt aki a szívét féltette a hirtelen kontaktustól a felmelegedett test és a hideg víz találkozásánál, és volt aki semmitől sem félt. Áhh, válogatott városi (vagy vidéki?) társaság. Felfedeztünk egy nagyon jó teraszt, ahol halászlevet, gulyást, és a többi terasztól eltérően, nem szokványos menüvel várták a vendégeket. Ott vesztegeltünk sokáig, igyekeztünk visszarakni a leadott kalóriákat. Korábban egy másik helyen próbáltam lefotózni a lángos-felhozatalt, persze illedelmesen engedélyt is kértem rá! – Lefotózhatom? – Hogy mit csinálhat? Meredt szemeket düllesztve, el nem tudták képzelni, hogy ez még nem látott lángost? Valójában az itthon maradt családtagok részére kellett egy bizonyíték, akik a lángos “magas” ára miatt kimaradtak, itthon maradtak, s lemaradtak erről a Balaton-csodáról.
Ilyenkor normál körülmények között egy átlag turistának minden nap hasonló. Mi megpróbáltuk bejárni az Aranyparttól az Ezüstpartig minden zegzúgát a környéknek. Tiszta ékszerboltnak hangzik. Nem felejtettünk el fotót készíteni a Karinthy Frigyes szobránál, a Krúdy Gyula szobránál és villájánál, és ilyenkor kihagyhatatlan a #Siófok fotó pont. Végigsétáltunk a Petőfi Sétányon, majd a Jókai parkban raboltuk a “drága” időnket. Ezek a régi nagyjaink tudtak valamit. Csendes pihenőhelyeken elmélkedni, alkotni. Ahol nem zavar a hétköznapok rutinja, és el lehet mélyülni a gondolatokban. Ezek után még a tériszonyunkat is leteszteltük, mert naplementekor a legcsodálatosabb látvány az óriáskerékből a színkavalkád, fentről nézve a Balaton körvonalait, ahogy a vöröses sárga beteríti a tavat, mint valami természetes takaró. És nem, nem szakadt le a kabin. Még ha azt is sugallta röpke pillanatig tartó nyikorgása, hogy most fog a mélybe zuhanni utasaival együtt.
Ha alig múltunk 22 évesek, a Plázs által nyújtott vendéglátóipar kínálata igen színes. Ha most lennék 20, végigbuliznám a soron a klubokat. Ismerem az érzést, amikor megunod a rockzenét, átmész egy Jazz klubba, majd jön a diszkó, és végül a klubbing. De így 22 évesen😎🤣 még a Rusnya Magdi koncertet is kihagytuk. A gyerekek végül jót szórakoztak a hab színpadon, ahol kedvükre futkorászhattak a habok között felhőtlenül, zenei aláfestés és diszkó fény mellett. Lehet, hogy korábbi életkorra kellene vágynom, mint 20?😏
Másnap. Igen, ez már a harmadik nap is lehetett, vagy ki tudja?! Déli időt kell elképzelni, amikor ráérősen megérkezünk a közkedvelt Újhelyi strandra B.R.-el és Nesszával. B.E. szokásához híven korábban kiért a partra. Hogy mennyi B-betűs szereplő van ebben blogban, eszméletlen! Ez vajon mit jelent? A lényeg, hogy a B.E. által lefoglalt helyet, amit számunkra tartott fenn padostól, illegálisan birtokba vette egy német család. Majdnem kitört a Balaton-party a Balaton parton, de egy-két szúrós tekintettel elintéztük a néma konfliktust. Nagyrészt olaszok és németek üdültek ezen a részen, az őshonos turistákon kívül. Nincs fülsüketítő zene, nincsenek klandesztín eladók, valahogy ez a nyugati nyugi már annyira sértette mindannyiunk vérmérsékletét, hogy már kezdett hiányozni a balkáni hangulat. Úgy jött, hogy belekössél valakibe. 🤣 A tusoló melletti teraszon aztán, amikor a 82–es sorszámú rendelést hamarabb felszolgálják, mint a 78-ast, azt már nem lehetett kibírni beszólás nélkül.😄
– Hova mész B.E.? Lerántva magáról a fellobogózott csatahajó jelmezét, félvállról válaszolta: – Átsétálok a túl oldalra! Én mondtam, hogy simán lehet sétálgatni a Balatonban, még a legelején. Nem hittétek el! Nesszának ez viszont nagyon is tetszett. Egy négyévesnek ez a vízszint pont a mérete, és játszodhattunk így úszik a csimpi kutyát egyik B-től a másikig. Kifelé kúsztunk, másztunk négykézláb, tettetve, hogy derékig-nyakig ér a víz, majd hirtelen lábra állva mondogattuk: “Óriás leszek, katona. Vadakat terelő juhász”. Hogy eddig hogy nem tűnt fel nekem, hogy ez a József Attila juhásza nem birkákat terelget?🤔
Ami jövőre maradt: A Talizmán kalóz hajó a tipikus Jack Sparrov jelmezeivel. Azt hiszem gyerekként nagyon élveztem volna. Lényegében most is élvezném, mert valódi ágyúval lőnek. A cseles kelepce, még rejtély számomra is, hogy mit fed. A víztorony és az ásványmúzeum, de nem árulok el mindent. 😁 A PayPal-on, az erre a célra fenntartott számlaszámon igényelhet bővebb információkat a kedves olvasó! 😁
Üdvözlettel, K.L.
Mit mondtam, nem lehet fejest ugrani a Balatonba? Dehogyis, hogyne lehetne! Itt a bizonyíték!
Ha fiúnak születtem volna, akkor most e név alatt futna a blogom, de mivel nem születtem fiúnak, maradok egyelőre Ludasmanyi. Egy félrehallásból jött ez az ötlet, nem a kútfejemből pattant ki, és egyből annyira megtetszett, ajánlottam Lacimnak, hogy indítson egy ilyen blogsorozatot, de nem volt elragadtatva tőle 😀
Én most már leginkább ebben hiszek… Orbáncfű és tejoltó galaj
Vásárhelyi napok zajlottak a városban, csütörtökön Zorán koncert volt, kis késéssel kezdődött az eső miatt, de nem jutottam el. Sajnálom most már, de annyi dolgom van itthon és a rádiónál is, hogy nem engedhettem meg magamnak az esti kimaradást. A Pici gyengélkedik, olyan mint egy kis mimóza, vagy csak egyszerűen egy vízigényes növény, amely sok gondoskodást feltételez. Ha nem vagyok ittthon, nem eszik, nem iszik, és estére már úgy szédeleg, mint egy őszi légy. Amiután teszek neki ételt, italt, eszik-iszik, akár egy bélpoklos, megelevenedik, és utána lendületesen fel is ugrik a hűtő tetejére, mintha semmi sem történt volna.
Múlt hét végén itt voltak a hugomék, járkáltunk a városban jobbra-balra, megnéztük a Teleki Tékát (végre én is alaposabban!), este, amikor hazaértünk, Pici fel se kelt, azt hittem, végelgyengülésben szenved (ami nincs is kizárva), és hagyni kell őt szépen meghalni, átlényegülni a túloldalra, mint régen az öregeket, a saját ágyukban távozni. Mit rohangáljak most vele állatorvoshoz, ha ugyanaz a vége? Inkább szépen menjen el békésen, gondoltam. De ő nem így gondolta, ő csak öreg, 16 éves lesz, és nagyon igényli a gondoskodást. Lehet csak engem büntet, mert nem foglalkoztam vele az utóbbi napokban. Amiután a hugomék hazautaztak, egyszeriben feltámadt, evett-ivott és használta a macska almot is, és azóta ez a periodicitás folyik: ha nem vagyok itthon, elgyengül, ha itthon vagyok és figyelek rá, hogy rendszeresen táplálkozzon, akkor minden a régi. Laci reggelente megsimogatja, és megkérdi tőle: Pici, hát feltámadtál harmadnapra?
Itt másztam fel az orbáncfűért ezen a farakáson, és szerencsémre megtartott! Ha már ez sincs tiszta helyről szedve, akkor nem tudom, hol a tiszta hely? Az erdő közepén, de ott nincs orbáncfű! Itt se volt tavaly, ez most költözött ide 😀 Eléggé Csipke Józsikának kellett lennem, hogy ezt a műveletet elvégezzem 😂😅🤣
Szóval szkippeltem a koncertet, bánom is természetesen, és szombati (felgyülemlett) teendőim közepette eszembe jutott Zorán dala, az Apám hitte. Mennyire aktuális számomra, te jó Isten!! Másban hittek a szüleink, másban a nagyszüleink, másban hiszünk mi, és a kovid korszakkal lassan felborult minden, fejetetejére állt a világ, megrengett a hitünk. Legalábbis nekem a hitem nagyon is! Most már meghalni se lehet rendesen, 50 évesen illik valamilyen becsöletes krónikus betegséget beszerezni, rendszeresen orvoshoz járni, komoly kezelés alatt állni, a betegségnek egyre súlyosabb formáját magunkra ölteni, aztán, ha az mégse visz el, akkor jön a demencia, meg Alzheimer, meg minden, és öregotthonban illik elpatkolni.
Még tiszta a hely, de a hátam mögött már vészesen közelít a város! Vajon hova fog átköltözni az orbáncfű? Kitalál az majd valamit! Nem hagy cserben! 😉
Asszem a Pici is már a szenilitás jeleit mutatja, lát, hall, az érzékszerveivel semmi gond, de olykor elfelejti, hova kell pisikálnia, és mikor kell vizet innia, vagy egyáltalán ennie valamit. Csak ha megkínálom kajával, akkor jut eszébe, hogy éhes. És türelmetlen nagyon, hamar felmegy a cukorkája, az idegeivel is baj van, de mit tehetnék? Adjam be a macskaöregotthonba? Nincs is ilyen, és ha lenne se adnám be, inkább elviselem, még ha a kanapéra végzi is a dolgát! Gyakrabban mosok pokrócot, ennyi. S ha valaki ezért elítél, az ő baja! A múltkor a szárítóra pisilt, ami le van terítve egy szőnyeggel, a gond csak az, hogy rajta volt a Laci farmernadrágja, épp be akartam tenni a szennyes ruhák közé, amikor látom, hogy már fel is vette. Mondom: Te Laci, mi még meg se öregedtünk igazán, s már vizeletszagúak vagyunk! 🤣
Öregmama csinált ilyet 89 évesen, mivel ő is inkontinenciában szenvedett (ma már erre is ajánlanak mindenféle “sikeres” műtétet, mint a visszérre!), levetette a bugyogóját, “kimosta” az udvaron a hóban, majd feltette száradni a kályha fölé. A szag meg szépen terjengett az egész házban. Amikor anyu hazajött, egyből azt kérdezte, mitől van itt ilyen büdös? és a szimatja hamar elvezette a szárítón lógó bő bugyogóhoz. Idesanyám, mit csinált maga? Hát kidörzsöltem, fiam, a hóban! Jaj idesanyám, hogy tehet ilyet? Máskor tegye a szennyesruhák közé, s kimossa a gép!
Öregmama megsértődött: Te nem is szeretsz engem! Bori sokkal jobban szereti az anyját!Sose sértené így meg! Szeretem én is magát, Ides, csak ne lenne olyan különleges! Nebántsvirág!- vágott vissza anyám, amit most persze nagyon bán, mert ezzel Öregmama még jobban megbántódott (mert az idősek rendkívül érzékenyek!). De nem annyira, hogy ne jelezzen, amikor Bori nénénk haldoklott. Érthető, hiszen ő volt a legközelebbi rokona, az unokahúga. Kb két héttel nénénk halála előtt, egy este történt, anyu az ágyban volt már, olvasott, de ragadt le a szeme, letette hát a könyvet, és elbóbiskolt. És ahogy elszenderült, ott látta élőben az anyját, mamánkat, Öregmamát, a kis hálóköntösében, ült vele szemben az ágyon, ott ahol a párnája, a feje pihent annak idején. Nem mondott semmit, csak szomorúan nézte anyámat, akinek azonnal kipattant a szeméből az álom, sose történt még ilyen vele, fel is hívott engem, hogy elmesélje e különös esetet. Én meg azt újságoltam el neki, hogy azelőtt éjjel én is Mamával álmodtam. Ültünk ketten egy patak partján, és ő azt mondta nekem (utasított inkább!), hogy Bözsinek (a nagynénémnek, aki 1995-ben halt meg), a halálának a 45-dik évfordulójára meg kell huzatni a harangot! Anyu ebből csak azt értette, hogy Öregmama nem jól beszélt álmomban, nem jól számolta ki (pedig milyen jó fejbenszámoló volt a drága!), mert Bözsi csak 28 éve halt meg! Én meg az évszám kapcsán mindenféle rosszra gondoltam, hogy Laci még nincs 45, ki tudja mi lesz, ha betölti, s ilyenek. Meg hogy a 45-dik évfordulón én pont 72 éves lennék, és egy cigányasszony a konstancai kaszinó előtt, tinédzser koromban azt jósolta nekem, hogy addig fogok élni! Eléggé nyugtalanított engem ez az álom, mit mondjak!
A mező a másik oldalról, itt már az orbáncfűszedési akción túl vagyok, és kissé leizzadtam! 😅
Aztán megértettem: Bori nénit nem a faluban temették el, de a harangot meghuzatták, amikor volt a temetése ott a messzi városban. Hát ezt jelentette, amit Öregmama tolmácsolni akart, nem az évszámon volt a lényeg, hanem a harangozáson! …
Anyu napokig nem tudott belenyugodni, többször elmesélte a látomását, és a jólismert hálókabátkát mindig megemlítette, amit olyan élethűen látott, és hogy amint kinyitotta a szemét, az Idesanyja azonnal köddé vált. Mintha meg se jelent volna, ott se lett volna… Bori néni súlyos betegségéről és haláláról később értesültünk.
Ott ültek kinn apámmal a teraszon mind a ketten azalatt a temetést jelző “harangszózat” alatt, és rá emlékeztek. Döbbenetes, milyen gyorsan átlényegül az ember egyik partról a másikra! Mert arra nem jöttem rá, hogy abban az álomban én vándoroltam át Kháron ladikján a víz másik partjára, vagy mama jött el ide erre, az élők birodalmába, hogy engem meglátogasson! Vagy létezik egy köztes part is, ahova mindkét dimenzióban élő ember eljuthat kis időre, találkozni, üzenni egymásnak…
Végezetül álljon itt Illyés Gyula e gyönyörű verse:
Estig tart a pünkösdi királyságom, ugyanis egyedül birtokolom a házat, de nem nagy örömöm van benne, mert gyomorrontásom van! Tegnapelőtt a városban jártam, és ettem a szupermarketből valami savanyú majonézes gombát, pedig annyiszor megfogadtam, hogy ilyet többet nem teszek! Nem mintha attól félnék, hogy megmérgeznek 🤣, hanem mert egyszerűen elszoktam már az ipari kajáktól, kényes az emésztőrendszerem, csak a saját főztömet tudom megemészteni, párommal ellentétben, aki meg az itthoni “kifőzdét” nem szereti. 🙄 Ha szerencsém van, akkor fogyok vagy két kilót, az mindig jól jön! A tavaly a tengeren is sikerült ezt a fajta hasmenést összehoznom, még vizet se tudtam inni útban hazafelé, ha nem akartam, hogy minden félórában kényszerpihenőt tartsunk! 😀
Mostanában buszozom, pedig biciklivel kellene járnom, csak valahogy már nehezemre esik elhagyni a komfortzónám, bringával csak a szentkirályi üzletig meg a forráshoz megyek.
A Hármasról tudni kell, hogy visszarepít a múltba, nemrég cserélték le az ócska, átkosbeli buszokat, viszont az emberek ugyanazok maradtak. 😏 A megállóban megszólít a rokolyás néni (néninek hívom, pedig biztos jó tíz évvel fiatalabb nálam): Hova, hova, szomszédasszony? Mondom: Megyek dolgozni! Nem válaszol, csak megnéz magának! Ahányszor elhalad az udvarunk előtt, mindig itthon lát a kiskertben, gondolja magában, ez is vajon hol dolgozhat? Biztos a piacra megy, nincs ennek munkahelye! Lehet úgy is nézek ki, kopott a farmerem, turkálós a blúzom, neki meg vadonatúj suhogó selyemszoknyája! Arról árulkodik, hogy van pénze! Legalábbis több, mint nekem!😃
Végre megjön a menetrend szerinti járat, nem is késik csak 10 percet, elől ülök fel, jegyet kell váltanom a sofőrnél. Aztán kicsit hátrébb húzódom. Két enyhén illuminált állapotban levő úriember mellé. Egyik idősebb, a másik fiatalabb. Azt mondja a fiatal: Te gyere el a szülinapomra szombaton! Lesz gulyás, bográcsban, és mellé szalmapityóka sült májjal, disznyómájjal! Meg sör, amennyi beléd fér! Ez a Feri is de semmi ember, te! Megittunk hárman egy liter pálinkát, ű meg csak sört ivott, osztán mán taccs vót, nem bírja az az italt!
A másik, idősebb, kicsit pityókásabb, rámnéz, kikerekedik a szeme, felemeli a kezét, és ujjal mutat a fejemre: Nízd azt a nőt, a fejin két szemüveg! (Mit tehetek, egyik a napszemüvegem, a másik az olvasószemüveg, amit nemrég használtam.) Úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy rólam van szó. A fiatal gyorsan lecsapja a havere kezét: Mit mondtam én neked, hogy ne mutogass!? És ne beszílj hangosan!! Nízni szabad, de mutogatni nem!! A múltkor is miattad vittek bé, emlíkszel??! Csinálod itt nekem a bajt!
A szemközti ülésen egy tömzsi kisfiú feszeng, olyan 4-5 év körüli, mindenáron mászna fel a szék támlájára. A nagymamája húzza vissza a treningfelsőjétől fogva: Stai locului! Coborâm imediat! A kisfiú visszafordul a nagyija felé: Te nem úgy beszílsz vélem, ahogy a mámá szokott! Beszílj vélem máskíppen! A nagyi elkacagja magát: Jól van na, mindgyá szállunk le! Elkönyvelem magamban: … A kis vasgyúrója!
Leszállok én is, és elindulok a végzetem felé, megvenni az ominózus majonézes gombát…
Ide a végére beszúrtam az Interjú a nagymamámmal második részét, két hete vettem fel, még hűvös volt 😀
Naponta vagy inkább csak hetente (de az is sok!) megkeresnek a facebookon, hogy legyek termékforgalmazó, mert abból milyen sok pénz jön, no meg ott a szabadság, a rugalmas munkaprogram, stb, főnöktelenség!! Ki kell ábrándítsak mindenkit, de én sokszor a szemüvegemet se találom, nemhogy pénzzel tudnék járni, számlázni, ilyenek, nem vagyok egy kereskedő tipus, ha csak ez a megélhetési lehetőségem lenne, akkor talán éhen is halnék! Néha árultam a párom standjánál könyves vásárokon, és akkor is nagyon bénán csináltam. Laci mindig meegjegyezte, hogy én elijesztem a vevőket a csúnya nézésemmel! 😀 Pedig nagyon igyekeztem szépen nézni!! Úgy hogy megelégszem a fix kis jövedelmemmel, nem vágyom többre, legfeljebb csak arra, hogy csökkentsük a káros szenvedélyekre kiadott összegeket. De utóbbiért is csak imádkozni tudok, mást nem tehetek, mert nem látok rá nagy esélyt, hogy ez a közeljövőben megtörténjen!
Havasi útunk megörökítve, később szó lesz róla!
Beindult a kertészkedési és gyógynövény szezon, így egyre kevesebb időm van írni, azonkívül meg annyira fáj a jobb lapockám felső szélén egy pont, hogy alig birok dolgozni, ha sokat használom a jobb kezemet, írásra, rádiós hangvágásra vagy ültetésre, úgy beleáll a fájdalom, hogy csak a masszírozás segíthet rajta, amiért meg minden alkalommal könyörögnöm kell, hisz csak ingyen masszíroztathatok, sejtitek kivel. 🤣😂😅 Vajon mitől van ez, teszem fel a kérdést naívul, pedig a válasz kézenfekvő: mi mástól lenne, ha nem a kortól! Maholnap 55 leszek, és nem érzek sajnálatot emiatt magam iránt, csak a reumám miatt, vagy mi a szösz, mert a térdem is szokott rakoncátlankodni, de azzal könnyen elbánok, teszek rá káposzta levelet, és legújabban útilaput. (Térdszorítóval kell feltenni, másképp nem hat, csak így tud a leve a bőr alá beszívódni)☺
Anyám mesélte, hogy hat éves lehetett, amikor a dédmamájával felküldték őket a szilvásba szilvát szedni, a gyereket és az öreget, tegyék magukat hasznossá! A kertnek töviskerítése volt, és az alól is ki kellett szedegetni az oda potyogott érett szilvát, a dédinek megszúrta a tövisbokor a kezét, és mi volt az első reakciója: Menj fiam, keress nekem martilaput, tegyem rá a sebre! A kicsi Irma megkereste, letépett pár levelet, odavitte az öregmamájának, az meg rátette a kezefejére, és a vérzés elállt. A dédmama, öreg Nagy Bálintné, született Bőti Erzsébet, 1947-ben, amikor az eset történt, pontosan 86 éves volt, még élt 7 esztendőt, de sose használt gyógyszert. Valószínű ezért érte meg ezt a magas kort!
Itt én is valahova bemásztam az erdőszélen a nagy fűbe, s a telefon a kezemben szépen megörökített, nem úgy mint az ükmamát (nekem ükanyám), akiről csak egy “buletinkép” maradt fenn, és most azt se találom! 🤔
A gyógynövényekkel az a baj, hogy mindenki csak akkor kezdi el a kúrát, amikor már más esélyt nem lát, pedig pont fordítva kellene, hogy legyen, gyógynövény kúrákat végezni évente többször is, megelőzésképpen! És akkor sokkal kevesebben álldogálnának a korházak folyósóin! – ezt az ürmös öregúr mondta nekem jó másfél hónappal ezelőtt. Még egy esetet itt közbeszúrok (családi legenda, de igaz!), aztán rátérek a jelen történéseire: Nagyapám fiatalember korában jött haza szekérrel Somlyóról, mire hazaért, annyira be volt lázasodva, hogy azt hitték, amint nagy bajjal kecmeredett le a szekérről, hogy részeg. Forró volt az egész teste. Amikor az anyja, az én dédmamám meglátta, megijedt és jól sejtette, hogy tüdőgyulladása van, ami akkor halálos betegségnek számított! Szaladt gyorsan Csehibe, ahol piócát lehetett kapni, most már nem világos előttem, hogy vette, vagy a Krasznából halászta ki őket, de hozott vagy 15 darabot, rátette a nagyapám hátára, így gyógyult meg! A nagymamám sógornője, ángya, pedig meghalt 26 évesen, ugyancsak tüdőgyulladásban, mert az orvos azt mondta, tekerjék melegvizes lepedőbe (1926-ban). Láttam a neten, hogy piócákkal (vérszípollyal, ahogy mamám emlegette), ma is gyógyítanak, az alternatív gyógyászatban ma is használják ezeket. De megjelenik időnként ilyen összesítésekben, hogy a középkor fura gyógymódjai… amin manapság hüledezni kell! Igen! Lehet az ilyen összesítéseket is a gyógyszeripar rendeli meg.🙄
Kinyomtattattam magamnak a Voynich kéziratot, egy ezoterikus oldal feltette a világhálóra, elérhető mindenki számára. Ez egy titkosírással írt könyv a 14-dik vagy inkább a 15.dik századból, amelyet még nem sikerült megfejteni, csak azt sejtik, a képek alapján, hogy gyógynövényeket mutat be, és fürdőkúrákat ajánl terhes nőknek. Van egy népszerű magyar youtuber, aki nemrég foglalkozott e témával, régebben követtem, de ezután meggondolom a dolgot! Ő tudni véli, hogy majdnem az összes rajzot megfejtették, minden gyógynövényre rájöttek, hogy mi, kettő kivételével, és kifejti, hogy a múltban a rozmaringnak gyógyhatást tulajdonítottak (a naiv, primitív javasasszonyok ugyebár, ezt csak én teszem hozzá), most pedig inkább csak fűszernek használják. Aztán a kenderről nem is mer beszélni, még kritikus módon sem, nehogy a youtube politikája folytán töröljék a felvételét. – vallja be őszintén! 😏
Ha valaki most lerajzolná ezt a mutáns gyermekláncfű virágot, ki lenne az, aki kitalálná, hogy ez micsoda? Úgy hogy szerintem a Voynich kézirattal is még elbajlódnak egy ideig. A rendszer pedig azt akarja, hogy mi tudatlanságban éljünk, és ennek a mozgalomnak akad elég sok pártkatonája, az új világrend zsoldosai gondoskodnak róla, hogy csak az kerüljön szem elé, amit ők akarnak. És most már kifinomultabb módszerek vannak, mint a boszorkányüldözés: mellékvágányra tenni, kigúnyolni, lejáratni, Laposföld díjjal kitüntetni. Mindenképpen megosztani a közönséget, harcoljanak csak egymás között, ócsárolják csak egymást, oltottak és oltatlanok, mi ott fenn úgyis tudjuk, mi a jó! Miért élnek, éltek olyan sokat a nagy emberek, királyok, Rotschildok, híres színészek, a huszadik század hírességei? Mert valamit tudtak, amit mi nem! Főleg azt, hogy ne bízzák rá magukat a rendszerre, mint ahogy azt a kisemberek teszik!
Jó dolog ám a körön kívül lenni! Azt írsz, amit akarsz, amiről akarsz, és amikor éppen kedved tartja. Nem köt semmiféle dogma, és nem kell besimulj a fősodrásba. Még akkor is megéri, ha mellékvágányra szorulsz, ha eldugja az “algoritmus” a cikkeidet! Azoknak a “tisztánlátóknak” mindenben igazuk volt, mégis sokan még mindig elhiszik, hogy megérdemelten kapták a laposföldes titulust! Megnéztem egy legutóbbi videóját az egyik orvosnak, amiben arra kérte az embereket, hogy szokjanak le káros szenvedélyeikről, mozogjanak sokat, étkezzenek egészségesen, kerüljék a stresszt (utóbbit a legnehezebb!), hogy ne szoruljanak orvosságok szedésére, én kiegészíteném azzal, hogy ne függjenek a rendszertől! Mert a rendszer téged akar, minél tovább benn tartani a kötelékeiben, hogy ne menekülhess! Ma már annyira eltávolodtunk a természettől, hogy bármilyen bődületes marhaságot elhitethetnek velünk. Próbálj meg kicsit jobban belemerülni az úgymond alternatív gyógyászatba, és rájössz, hogy basszus, minden igaz! A gyermekláncfű egy szent növény, és akár a ráknak is több természetes gyógymódja is létezik.
Megjelent a kakukkfű a mezőmön 🙂 Van mit gyűjtögetni!
Egyik családtagomat daganattal diagnosztizálták, nincs felhatalmazásom arra, hogy a nevét eláruljam, de sejthető lesz a továbbiakban. Megvolt egy műtétje, óh, minden oké, semmi gond, szépen lábadozott. Pár hét múlva felhív a sebész, minden rendben, csak van egy kis bökkenő, még találtak valamit a szervezetében, a CT kimutatta, és szükség lenne még egy műtétre!! Mondom, mi lenne, ha felkeresnénk az öregurat, aki az egynyári ürömmel foglalkozik? El is látogattunk hozzá még aznap délután, ő elirányított a tanyára, ahol az ürömtinktúrát készítik. Kisilabizáltuk, aztán kieszközöltük, hogy az onkológustól kérjünk még egy átvilágítást. De szorított az idő, már csak egy hét volt addig a bizonyos napig, belevágtunk hát keményen az ürömkúrába. Párhuzamosan én pitypang gyökeret is ástam, minden reggel frisset, és abból főztem teát, két decihez kell egy kávéskanálnyi vagdalt gyökér, de mindig többet tettem, inkább legyen több, mint kevesebb. 5 percig főztem, aztán leszűrtem, tulajdonképpen megvártam, amíg leszáll, és azt kitöltöttem fogyasztásra a betegemnek (Ezt az utóbbi kúrát a tik-tokon láttam, lehet röhögni, de ott is tevékenykednek jóakaratú emberek!). Szóval családtagom szedte az ürömcseppeket, naponta háromszor, ugyancsak háromszor itta a gyermekláncfűgyökér teát, és ivott egy kevés vörösbort este, mert az üröm állítólag kiszedi a vasat a szervezetből, első napokban kicsit szédült is emiatt. Van, aki azért hagyja abba a kúrát, mert megijed a kezdeti szédüléstől. Közben rengeteg csodálatos gyógyulásról hallottunk, műthetetlen agydaganatos betegről, akinek összezsugorodott a tumorja, cigányasszonyról, akit hazaküldtek a korházból meghalni, mai napig él, öregemberről, akiről lemondtak, már a temetését intézték, egy hét után felkelt az ágyból, stb.
Virágzik a szamóca is a mezőn, lesz mit csipegetni hamarosan!
Eljött az ominózus nap, nagyon izgultunk, legalábbis én, felmentem az erdőbe meditálni, hogy jól alakuljanak a dolgok, aznap vizsgázott egy másik rokonom, érte is imádkoztam. Mindketten 11-re voltak programálva. Én egy órán át a napsugarak felé fordulva imádkoztam az erdő közepén egy kicsi tisztáson, áramoltattam magamban a kozmosz energiáit, mindegy, nem lényeges 😆 , a lényeg az, hogy utóbb értesültem arról, hogy a vizsgát délután egyre halasztották, a CT-t is később ejtették meg, de az imám mindkét esetben, úgy tűnik, hatott, célba ért: a rokonom átment a vizsgán és a radiológiai eredmény már nem mutatta ki a megműtendő nyirokcsomók gyulladását, a fránya limfoglandulák visszahúzódtak eredeti állapotukba. Még szép! Könyveltük el a sokféle fajta házikezelés után, de az ürmös öregúr megszidott: Maga mindent összekutyult! Kutyultam, nem kutyultam, az eredmény a lényeg! Most mondhatjátok: “a mázlisták!” Vagy, hogy “a történet itt még nem ér véget, várjuk ki!” Persze, tudom, ez nem azt jelenti, hogy hátra lehet dőlni, és tovább lehet vedelni a sört és dohányozni a nikotinmérgezés első tünetéig, hanem szépen csinálgatni a kúrát, ismételgetni rendszeresen, és életmódot váltani! Az agydaganatos nőről hallottam, hogy abba se hagyja, folyamatosan szedi az ürömcseppeket. Természetesen, ilyenkor vannak ellenpéldák is, hogy egy másik beteg tanárnő ugyanezt a kúrát csinálta, az állapota rosszabbodott, visszatért a rendszerbe, talán meg is halt azóta. Én laikusként csak azt tudom mondani, hogy mindig az a gyógyszer hat, amiben hiszel, nem számít, hogy mi az (a fájdalom csillapítóról is azt tartják, hogy 30 százalékban a hit az, ami elmulasztja a fájdalmat, és a többit végzi el a pirula!, mert a placebó hatás a vegyi készítmények esetében is érvényes!)! De nem úgy, hogy megpróbálom, oszt lássuk, mi lesz, hanem mélyen hiszel benne, teljes lényeddel. Habár a kedves családtagom, nem tudom, mennyire hitt teljes lényével, noha katolikus lenne az eszemadta, és az üröm mégis hatott, vagy hatott a gyermekláncfű gyökérrel kombinálva. Ezt már sose fogjuk megtudni! Mindenesetre én azóta a pitypangot (is) egy szent növénynek tartom, és ezt az egy hónapot egy olyan megpróbáltatásnak, amiből sokat tanultam. A kezeimen is látszik a hatás, mert igazi földműves tenyerem lett, az őseim biztos büszkék rám ott a másik dimenzióban! 😇
Citromfű “ültetvény” az erdőben, ezt május elsején fedeztük fel, amikor medvehagyma után kutakodtunk, utóbbit sajnos nem találtunk, de most citromfű kúrán vagyunk, amellett, hogy nyugtató hatása van, méregtelenítő is! Szóval a megviselt májat szépen kitakarítja 😊 erre majd visszatérek, és elmesélem azt is, milyen volt a viszonyulásom ezelőtt 25 évvel…
Azonban most a mai mondandómra visszakanyarodva, nem akarom magam áldozatnak vagy hősnek beállítani, de egy bő hónapon keresztül minden reggelem azzal indult, hogy ástam a ház háta mögött, a mezőn, hétvégén a Maros-parton, és nem volt könnyű, mert tudni kell azt, hogy a pitypang nemcsak szívós növény, hanem makacsul védekezik, a gyökér majdnem minden alkalommal beleszakadt, ásóval is nehéz volt az egészet kiszedni. Szerencsére esős idő járta, akkoriban történt az áradás is az udvarunkon. A levágott gyökereket felhasználtam, a növény föld feletti részét pedig a megmaradt gyökércsonkkal visszaültettem a földbe, hálából visszaadtam a természetnek. Az utolsó hetekben már az útmenti sáncból is kénytelen voltam ásni, mert már alig találtam növényt. Pedig azt ajánlják, hogy lehetőleg kerüljük a szennyezett lelőhelyeket! De hát az élelem, amit fogyasztunk, nem szennyezett, vegyszerezett? Most egy kis kipufogó gáz olyan nagyon nem árthat annak a gyökérnek, (mi is ugyanitt élünk, ugyanebben a szennyezett világban)? Főleg, ha az embernek nincs más választása. Na szóval eddig jutottam, és úgy érzem, kötelességem megosztani! Mindenkinek jóegészséget kívánok, mert ez a legfontosabb ahhoz, hogy teljes életet élhessünk!
A Maros-parton is van már mindenféle, főleg a zsurlót keresem most, ezt a kis sárga virágot még nem ismertem, de egy kollégám segített, kúszó boglárka!
A blogindító képem 18 évesen készült, a szilvásunkban, amikor még annyira naív voltam, a gyógynövények terén meg kimondottan tudatlan, nem éltek már a déd- és ükmamáim, hogy kioktassanak, de sose késő tanulni! …
Rádiós évfordulóra rendeztek egy koncertet a Kultúrpalotában. Ott ültünk Lacival a harmadik sorban, és én sóvárogva néztem a zenészeket, Bing Band Radio Romania, egyenesen Bukarestből jöttek, először játszottak maarosvásárhelyi közönségnek. Broadway hangulat, 60-as évek zenéje, Frank Sinatra dalok. Mondom: Milyen jó lett volna zenésznek lenni, semmi stressz, nyugisan játszanék a hangszeremen ott valahol hátul, másodhegedűsként, vagy oldalt a zongoránál 😁 Mire Laci: Azt csak te hiszed, hogy nyugis! Ne félj, ezek is megkapják a magukét a karmestertől, ha félrehegedálnak vagy mellékalimpálnak! Biztos, hogy igen, minden munkának megvan a maga öröme, és (az örömben) az üröme is. A rádiósról is sokan azt feltételezik, hogy csak annyit dolgozik, épp amennyi ideig hallják a hangját a rádióban. Dolgozik pár órát, azután meg töpreng és rágódik, hogy mit hogyan csinált, vagy nem csinált, és miért ő, és miért nem más, vagy miért nem ő, és miért más, és mivel is foglalkozzon másnap vagy jövő héten, és mikor lesz már végre stresszmentes az élete? Magamról beszélek, senki másnak nem tudok a bőrébe bújni. 😀
Laci “védőburokban”. Nem rossz, ugye? 😀 Nemrég a hegyekben jártunk, ezer méter magasan, ott úgy tűnik, ilyen fények vannak, és ilyen “védelem”!
Ahogy öregszem, egyre jobban belelátok az emberek fejébe. 😀 Meséltem már itt a blogon, hogy a filmeket nézve egy-egy színészről mindig valaki eszembejut, olyan személy, akit a való világból jól ismerek, és biztosan tudom, érzem, hogy annak a színésznek pont olyan a karaktere, mint az én ismerősömnek. Már mindent tudok Tom Cruise lelki világáról, Audrey Hepburn természetéről, Leonardo di Caprio szeszélyeiről (dehogyis, csak a capricciosa szóra asszociálok, most néztem meg A Partot, 2-szer🤣) , és még sorolhatnám. De mit érek vele? Semmit, azonkívül, hogy jó kis mulatság, vagy inkább jóérzés ismerni egészen közelről egy híres embert, és biztos lenni abban, hogy ő is ugyanolyan esendő, mint amilyenek mi vagyunk. (Ezt most nem kárörvendően mondom, csak azért, mert a biztos tudat mindig jobb mindenben, mint a bizonytalanság!) Ugyanúgy mérgelődik, szomorkodik, szorong, idegeskedik, vagy ugyanolyan gyermekien tud örülni apró dolgoknak. Mert a boldogság nem a vagyontól függ, se nem a yachtok és villák számától, nagyon boldognak lenni az erdő alatti viskóban élő szegényember is tud, és boldogtalan lehet (de még mennyire!) a legfoglalkoztatottabb és legnagyobb éves jövedelemmel rendelkező filmcsillag. Mennyi sajnálatos eset támasztja ezt az állítást alá! Túladagolás, depresszió, öngyilkosság, gyógyíthatatlan betegségek, nagyon ismerős mindez a hollywoody berkekben is, sajnos.
Ilyen csudadolog, fénynyaláb, kürtő jelent meg a hegyen, de a napokban másoknál is láttam hasonlót, más helyszíneken, úgy hogy valami csak van a levegőben 😀
Nem néztem meg az Oszkár díj átadást, csak olvastam róla, hogy milyen megható pillanat volt, amikor Harrison Ford egykori Indiana Jones-os gyerekszínész társának, Jonathan Wangnak nyújtotta át az aranyszobrocskát. Harrison Ford, akit elkerültek a kitüntetések. Ő volt az én nagy ideálom, mert hasonlított egy valóvilágbeli szerelmemhez, akkor amikor még fogalmam se volt, hogy kell kezelni a romantikus helyzeteket (Nem mintha most tudnám 😀🤣😂)
Az a masni sincs ott jobb oldalt a valóságban, csak a fény játéka, ő is játszik, akárcsak mi 😀! Eljátszadozik a velünk, kicselez, ámít, szédít… s sokszor teljesen elbűvöl!
Így elnézve a sztárokat és beleélve magamat a filmekbe, sokszor elgondolkodtam azon, hogy milyen jó lenne, ha ez az egész élet csak egy abszurd dráma lenne, amit közösen játszunk, családtagok, rokonok, barátok, ismerősök, FB ismerősök, szomszédok, falusfelek, orvosok, páciensek, főnökök, beosztottak, és minden este, amiután lejár a sok feszkó, idegesség, ármány, fondorlat, képmutatás és színjátszás, összeborulnánk, és együtt ünnepelnénk meg, hogy megint milyen jól sikerült a darab! Mint egy jól összekovácsolódott színtársulatban szokott történni, gondolom 😊 És mindenki kedves lenne és jószívű és odaadó és önzetlen, és csak a szerep kedvéért válna másnap megint hárpiává, fenevaddá, dühössé és ingerültté és feszültté és kiállhatatlanná és önzővé, vagy súlyos (olykor színlelt) beteggé és árványkodóvá és csökönyössé és zsarnokká és kapzsivá, és nem akarom tovább sorolni a sok negatív tulajdonságot. A világ szép lenne és bohókás és szórakoztató és felüdítő, harmonikus, mert minden rossz csak a darab kedvéért történne… Bár azt mondja a Nagymester, William Shakespeare, már-már közhelyszerűen, hogy: “Színház az egész világ, És színész benne minden férfi és nő: Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében…”
Akkor hát ezek szerint mégiscsak az én feltételezésem az igaz? Hogy mindenki jótétlélek, csak muszáj játszania a ráosztott, legtöbbször hálátlan szerepet… Ezt nekem miért nem mondtátok eddig? Hogy ne stresszeljem magam! 🤣😂😅
Hirtelen támadt ötletem, hogy beolvasom az erdőben a Nagymama-interjút, mert Újlakimama mindig fel tud engem vidítani 🥰!
Felébredsz reggel és belédcsap az élet! Napok óta ez történik velem. Pihentető álmom után, alfáról átváltok beta agyhullámokra, és az élet pillanatok alatt visszaránt a valóságba, és minden bajom fenyegetően mered rám, mint egy damoklészi kard. Úristen, nincs pénzünk, nem megy a cég, Laci nem mond le a dohányzásról, és vissza akarnak hívni bentről dolgozni! Csak azt ne!! Hagyjanak engem békén, futtassák, sztárolják a fiatalokat, én öreg vagyok, és csak öreges üzemmódban vagyok képes dolgozni. Ezt az 5 évet bírják még ki!
Tavaszodik a kiskertemben is
Soha nem volt még ilyen nagyszerű nőnapi ajándékom: szabad voltam, olyan értelemben, hogy nyugodtan gyárthattom a műsoraimat (itthon!), egy egész napom volt erre. És senki nem kérte számon, hogy mit csinálok, mint amikor az aktualitásnak kell dolgoznom. Annyira jó volt ez, hogy inkább blogot írtam, mintsem a rádiós teendőimmel foglalkoztam volna. A Facebookon köszöntések özöne, akárcsak a nagy keresztény ünnepek alkalmával. Ez is lendít az ünnepi hangulaton. Mert én szeretem ezt az emelkedett állapotot, bármilyen ünnepről is legyen szó, Karácsony, Bálint nap, Függetlenség napja, Szent András, akármi, én szeretek ünnepelni és átérezni ezt a magasztos érzést. 🤩
Gyerekkoromban csak képen láttam hóvirágot, most meg itt a kertemben, olyan hihetetlen!
Páromnak megjött egy bookline rendelése, elkértem tőle, és belenéztem Müller Péter Szeretetkönyvébe. Már az első oldalon írtakkal sem értettem egyet, miért baj az, ha az ember nagyapja a magányt kedvelte jobban, mint az emberi társaságot? Én is így vagyok ezzel. Lehet, egyeseknek büntetés az egyedüllét, de nekem öröm! Csendben lenni, az állatok társaságában, akik nem vetnek fel problémákat, nem beszélnek pénzről, jövöről, rossz kilátásokról, egyszerűen csak élvezik a jelent, a jelenben élnek, a jelen történéseit élik meg. Én is ilyen “állatiassá” váltam, csak ülök a nappaliban, és gyönyörködöm a virágokban, meg abban, ahogy Kicsicica anyukájának tekinti Nagycicát, és összebújva önfeledten alszanak a tévé mellett egy cicapárnán. Ennél csodásabb látványt el se tudok képzelni! Tévedés ne essék, a spiritista írókat nagyon kedvelem, de inkább a spiritista regényeket, vagy novellákat, nem a kimondottan tanító jellegű könyveket. Mindenki másképp tanul, hagyják meg nekem a lehetőséget, hogy a magam módján tanuljak!
Lacinál az üzletben! Erre mondta Blankuci lányom 10 évesen, hogy kommunista!🤣
És apropó nőnap! Nőnép. Sose voltam valami jó női munkák terén. Mindamellett most már nagyon szeretek főzni, nagyon ki tud kapcsolni. Csak ne siettesenek, és ne teszteljenek! Egyszer egy rokonomnál odatettek kávét főzni, a kávém kifutott, és még a törlőruhát is sikerült elégetnem. A majonézem mindig elvágódott, de csak akkor, ha vendégeket vártam. Ebből már kinőttem, de azért most is sokszor megjárom a konyhában. Mint például ma, pedig nincs is itthon senki, hogy tesztelje a rátermettségem. Odatettem a babot/a paszulyt főzni, és mellette meg a zuzzát rizzsel a kutyáknak, errefel a zuzza kifutott, rápriccolt a paszulyomra, na nem baj, úgyse tudja az a fuszulyka, mert nem intelligens (egyelőre), hogy a másik étel a kutyáknak készült. Mielőtt még a kosztosom elrettene, elárulom, hogy csak a poén kedvéért írtam, hogy összevegyült a zuzzaleve a paszulyommal, mert természetesen a törtpaszulynak valón ott volt a fazék fedele (félre volt húzva, és pár csepp csak bejutott!).😀 De az tény és való, hogy az én babom órákig fő, pedig mindig azelőtt való nap beáztatom, asszem ez is csak velem történik meg! Nem számít, honnan vásárolom, üzletből, piacról, ugyanolyan lassan puhul meg…
Ezt én szoktam enni, mielőtt kitöröm 🙂
Na, ha ezt tisztáztuk, akkor foghatok neki teázni, azt legalább nem rontom el, habár az első exférjem mindig azon lovagolt, hogy én még egy teát se tudok megfőzni! Ja és a kutyakaját előrevettem a gázkályhán, hogy ne ott hátul, a hátsó tűzhelyen kavargassam, és előrevétel közben sikeresen kilöttyintettem egy jó adagot belőle a kávéfőzőre, azt is törölgethettem azután… Az idétlenkedésben jeleskedem, de a dolgok “jó helyre való eltevésében” is! Ma például előkerült egy szárított medvehagymás üveg, amit tavaly vásároltam a Forgatagon, egy kedves sarmasági árustól, nagyon megörültem neki, mármint annak, hogy előkerült (természetesen annak is, amikor megvettem), mert amikor eltűnt, hetekig nem nyugodtam bele, hogy hova is rakhattam. Még ma reggel is, kutyasétáltatás közben arra tippeltem, hogy leverték a macskák az asztalról, és begurulhatott a szekrény alá, ott kellene megnéznem! Errefel főzés közben felpillantok a polcra, ahol a poharakat szoktam tartani, hát nem ott volt, jól benyomva hátra?! Most azért vált láthatóvá, mert a poharakat használtam, és még nem tettem a helyükre. Ez volt a kellemes meglepi nőnapi ajándék! Mert sajnos bármennyire hihetetlen, én még életemben nem találtam medvehagymát az erdőben, biztos rossz helyen kerestem, de itt sem a dombon túl, a remeteszegi temető felett sem (pedig az a megérzésem, hogy ott rengeteg van!), és a kolozsvári Bükkben sem, de még az újlaki erdőkben sem. Pedig az átlaghoz képest, elég gyakran fordulok meg erdős helyeken. Na de legalább előkerült a szárított! Kedves párom is fog neki örülni, ha ezt elolvassa. Nem nagyon szokta már olvasni, amiket irogatok, az az érzésem, hogy rámunt. 🤣 De nem is kap medvehagymát a törtpaszulyra, csak ha innen tudomást szerez a nagy felfedezésről. Ennyi elégtétel nekem is jár, így nőnapi utórezgésként!
Cirmosvilág, ők tudják igazán mi a boldogság, én is tőlük tanulom…
És hogy mindennek legyen teteje, amig én itt irkafirkáltam, a paszulom szép lassan odaégett, csak a felét tudom már megtörni, van hozzá illusztráció is, de nem teszem ki, mert ronda.🤣
Az üzlet bjárata előtt két gyógynövény is kisarjadt: tyúkhúr és gyermekláncfű… Olyan rossz nem lehet a jövő!
Már vagy ötödjére ülök le a gép elé, nyitom meg a wordpress oldalt, és nyomom meg az írj!/ write! gombot. Aztán valamiket írogatok, van amikor elég sokat, és utána – nem tudom miért – elvetem az egészet. Ha ezt a bejegyzést se fejezem be, akkor pont feleannyi befejezetlen írásom lesz, mint amennyit publikáltam (214/107 – ha matematikailag is pontos akarok lenni). Egyszer egy fesztiválon a rádiós szövegeket fogalmaztam, illetve posztoltam ki az oldalra, és egy kolléganőm megjegyezte: csodálja, hogy milyen könnyedén írok! Igen, amikor sürget az idő és muszáj csinálni, de amikor úgymond “csak” magamnak, a saját szórakozásomra vetem virtuális papírra gondolataimat, akkor nem mindig megy, és még öncenzúrát is alkalmaznom kell, bármilyen hihetetlen! Mert sokszor felötlik bennem, rágódom dolgokon, és rájövök, hogy ez nem érdekli a kedves olvasóközönséget. Pedig mindig is írni szerettem volna, még akkor is, amikor nem tudtam. Ennyire sem, mint amennyire most tudok😀! Mert nyilván egy műszaki egyetem nem feltétlenül jó felkészítő az újságírói tevékenységre. 87-ben, amikor a kolozsvári politechnikára készültem, magánórákat vettem matekből. És pár hónap után azon ámuldoztam, hogy milyen mélységei vannak ennek a tudománynak! A magántanárom, aki időnként atyai gesztusból a combomon pihentette a jobbkezét, amire persze én, mint kiszolgáltatott diáklány, nem mondhattam semmit (és ez most nem metoo akart lenni, csak úgy eszembe jutott!), kezembe nyomott egy különlegesen nehéz példatárat. És ezt nem kilóra értem. 😀 Amikor azoknak a feladatait már egészen jól oldogattam, akkor döbbentem rá, hogy a függvénytanban milyen hosszú út vezet befelé, az “áritmetika” szövevényes labiritusai kifürkészhetetlenek, akárcsak Isten útjai! És úgy éreztem, szárnyalok! 😇 Mindennel így van ez, ha egyre több tapasztalatot szerez az ember. A főzéssel, a biciklizéssel, úszással, még az esti tornával vagy jógával is. Ha egyre jobban mennek azok a gyakorlatok, egyre szuperebbül (és egyre szabadabbnak) érzed magad…
Aztán még két évet tanultam matematikát, és többet soha. Elfelejtettem, esküszöm, még a szorzótáblát is! Minek az, amikor ott a telefon, és van benne számológép? Újlaki nagymamám élete végéig jó fejben-számoló volt, összeadott, összeszorzott kétjegyű számokat is. Mert ő csak azt tanulta, és az az agytekervénye aktív maradt végig. De nekem még sok mindent el kellett raktároznom a szürkeállományomba negyedikes korom óta! És a stressz meg mindenféle negatív hatás egy csomó – sajnos szükséges -dolgot is dilítelt. Az érdeklődési köröm is megváltozott, persze. Ezért most már közel az 55-höz, el kellett fogadnom, hogy nagyon rigurózus életet kell élnem ahhoz, hogy a testi-lelki egészségemet fenntarthassam.
Először hajnali 6-kor csörög az órám a karomon, de újabban azt is az ágyam melletti éjjeliszekrényen tartom, ne tapogassa nekem a pulzusomat egész éjjel! 🤣 Egy órahosszát próbálok meditálni, ha sikerül, de legtöbbször visszaalszom. Azután 7-kor csörög a telefonom, amelyik kizárólag csak repülő üzemmódban tartózkodhat mellettem, hogy ne sugározzon be… de ez még nem akadályozza meg abban, hogy idegesítően ébresztgessen. Ekkor felkelek, elrendezem az állatokat, lefőzöm a kávét, a feketeteámat, kicserélem a macskahomokot. Ez utóbbi is életbevágóan fontos, mert ha nem teszem, a 15 éves Pici mérgében és bosszúból a kanapéra pisukál. 🤣🤔
Nyolckor hívom telefonon anyukámat, akivel a kovid korszak beköszönte óta naponta háromszor beszélek, hogy lássam, minden rendben van-e velük. Keltem Lacit, neki is főzök egy gyógyteát, és indulok a kutyákkal a dombra. Mert 9-re otthon kellene lennem. Ez nem mindig sikerül, bevallom töredelmesen. Ekkor jönnek meg a témák a wats up csoportban, és próbálok dokumentálódni, aztán meg interjúkat készíteni. Közben ott a két hétvégi műsorom, ezeket is kellene lassanként gyártani, de sajnos az egyetemen felvett rossz szokásomtól nem tudok szabadulni, így legtöbbször csak péntek délre áll össze a kép, amikor a rádióhoz bemegyek finalizálni és leadni (a turisztikai magazint meg az Aranyszalagtárat). Utóbbit szeretem a legjobban, mert olyan, mint a régészet vagy búvárkodás, van amikor nagyon értékes archív hanganyagok kerülnek elő. Nem akarok untatni senkit, bocsánat, csak arra szeretnék rávilágítani, hogy mennyire fontos a pontos program az ember egészsége szempontjából. Akárcsak az állatvilágban, mi is szeretjük a rutint, bármennyire is tiltakozunk néha ellene. És az állatoknak sosincs hétvégéjük, úgyhogy Ludasmanyi szombaton is hétkor kel 😂🤣😂
A munkaadóm, a Rádió a legjobb óráimat “rabolja el”, mert délután már nem vagyok annyira jó formában, mint reggel. Ma kivételesen este kell eseményre mennem, rádiósként dolgoznom, most hát próbálom ezt a pár órát kihasználni. De nemcsak azért ejtek témákat itt a blogon, mert nem tetszik, hogy mit és hogyan írok meg, hanem azért is, mert mire kiposztolnám, elavulnak… Nemrég a téli kertészkedésről és az enyhe időjárásról meséltem, de másnapra lehullott a hó, így aztán értelemszerűen érvényét vesztette a dolog… De folytatva, délben-délután kicsit takarítok, főzök, eszem, próbálom tartani az intermitent fasting-et vagy németesen fastung-ot, ami azt jelenti, hogy egy nap leforgása alatt csak 8 órás intervallum keretén belül szabad étkezni, mondjuk délelőtt 11 és este 7 között, én legalábbis így szoktam meg. De lehet tetszés szerint reggel 8 és délután 4 között is, például, csak ezzel az a gond, hogy az ember nehezebben bírja ki, hogy ne vacsorázzon. 🤔S négytől lefekvésig azért elég sok idő telik el…
Este megint kinn ülök a kutyákkal vagy egy félórát, és tornászom, amit talán nem lehet ennek nevezni, mert csak ugrálok és táncikálok. Ha valaki látna, azt hinné, elment az eszem! De nekem nagyon jólesik, és nagyon szükséges is, mert ha kihagyom, másnap már fáj a nyakam és a hátam. Pontosan a pandémia beállta után, vagyis amióta itthonról dolgozom, kezdtem ilyen hátfájós lenni, és ez az esti mozgás nekem komoly fizioterápiával ér fel. Néha tévézek kicsit Lacival a nappaliban, de nem sokáig bírom, mert felmegy a cukrom attól, hogy a filmipar teljesen kiszolgálja a háttérhatalmat, minden olyan polkorrekt, hogy az már idegesítő!😤 És annyira kommersz! Úgy hogy inkább a laptopon nézek régi filmeket, amelyek akkor készültek, amikor a forgatókönyveket igazi művészek írták, és nem szabták meg nekik, hogy mi a trend, és mit kell követni, és hányféle kisebbség képviselője kell szerepeljen a szereposztásban. És ezek a vintage filmek sokkal jobban tükrözik a valóságot, mint a mostani csapnivaló sorozatok, még akkor is, ha történetesen az abszurd kategóriába sorolhatóak. Mivelhogy az élet olykor nagyonis abszurd szokott lenni! Az Édentől keletre nevet viselő filmklub ajánlatait érdemes követni! Ha nem is tudok elmenni szerdánként a vetítésekre, legalább felfigyelek a filmre, feljegyzem, annak reményében, hogy utóbb megtalálom a videán. Most nem mondom, hogy nagyon sokat megtaláltam, mert akkor rossz szolgálatot teszek a szervezőknek. 😀 De nyilván moziban sokkal jobb egy művészi alkotást megnézni, mint itthon gépről!
Sose használom a laptopot este 10 után, mert felturbózza az agyamat, és utána nem tudok elaludni. Így hát, aki tíz után ír messenger üzenetet, nézze el nekem, hogy csak reggel fogok rá válaszolni. Ilyenkor már olvasni szoktam és “cicázni”. A Pici és a Cica versengeni szoktak a puha meleg helyért az ölemben, de van amikor kiegyeznek úgy, hogy a kis soványság Pici bebújik a paplan alá, és a dundi Cica marad a fenszínen, mert nem nagyon bírják egymás közelségét. Kicsicica közben meg szaladgál, cikázik ide-oda, mert ő még fiatal, ha igaz az állatorvosi korfelmérés, akkor kb idén májusban lesz 3 éves.
11 után térek nyugovóra, de sose később mint fél 12. Mert ha többet ülök fenn, képtelen vagyok elaludni, és csak forgolódom hajnalig. De ez is ilyen hülye berögződés: Jaj istenem, elmúlt fél 12! Most biztos nem fogok tudni elaludni! És az agyam addig mantrázza ezt, hogy meg is valósítja. És mindehhez még hozzá kell tennem, hogy 6 éve elmúlt már, hogy almalevet használok altatóként. És nem tudok tőle szabadulni, mert ez is egyfajta agyprogramozás része, önhipnózis, ami alól nem tudom magam feloldani. De csak ennyi bajom legyen, sose több! Alma tán csak kerül még az új világrend bevezetése után is…
Pár éve, talán inkább 2020 tavasza óta, nagyon foglalkoztatnak a konteók, rejtélyek, misztikum, ezotéria, utóbbi korábban is érdekelt már, amióta elkezdtem jógázni, és amióta rájöttem, hogy a világunknak sokkal nagyobb mélységei vannak, mint ahogy azt elképzeltem. Kb mint a matematikának… És hogy a semmi sem az, aminek látszik szlogen értendő minden területre. Hogy igenis vannak láthatatlan dimenziók, és Isaac Newton sem csak a gravitációval és a földre hulló alma esetével bajlódott. (Apropó almalé!) Na szóval amikor idáig eljutottam, eldöntöttem, hogy csak ebben a témában kutakodom és olvasok, és mindent beszerzek, amiről tudomást szerzek. 😀 Főleg régebbi könyveket, mert amit egyszer kinyomtattak, azt már nem lehet visszaszívni, eltüntetni, az valahol megvan, csak meg kell keresni! Nem lehet törölni, mint a kényelmetlen videókat a youtube-ról…
Tegnap az állatkertben jártam, szuper volt (február másodika, kijött a mackó a barlangjából), de ott is a táltos nótákról folytattam egy számomra nagyon hasznos kis eszmecserét. Ha Rousseau kijelentette: Vissza a természethez!, én most kikiáltom a magam számára, hogy Vissza a gyökerekhez! Van a páromnak egy szerény kis lapja, amivel kapcsolatban most győzködöm, hogy alakítsuk át ezoterikus magazinná, legyen benne néprajz is, szimbólumok magyarázata, régizenével foglalkozó együttesek bemutatása, virágénekek értelmezése, misztikus írások, stb. Persze, ez nagy munka, nagy fába való vágása a fejszének, de megéri, ha pontoson azt csinálsz, amit nagyon is szeretsz! Ha ismertek ilyen szerzőket, vagy ti magatok is ezoterikus témákkal foglalkoztok, akkor jelentkezzetek bátran! Na, tessék, kezdtem a napi programommal, és eljutottam a Garabontziás laphoz! Ahogy a matektanárom diadalmasan szokta volt mondani (a táblánál egy-egy komplikált bizonyítás után): “De unde am pornit, si unde am ajuns!” Ha már Garabontziás, akkor legyen méltő a nevéhez!😀
Egyetlen reggel hagytam ki a kutyasétáltatást, és egész nap olyan üresnek éreztem az életem. Pont Karácsony másodnapján volt. A nap is gyorsan eltelt, mintha felgyorsult volna, ez volt a büntetésem, ha nem engedtem be aznap az életembe a természetet! Aztán másnap kárpótoltam magam. Felmentünk a dombra, a kökénybokron ott találtam az elveszettnek hitt gyógynövényes zacskóm. Olyan csodálatos volt, különös, hogy nem vettem észre, hogy ottmaradt, pedig mindig vissza szoktam nézni, amikor azt a terepet, szent helyet elhagyjuk.
Ki szoktam ott kötni a kutyákat, amig csemegézek, nehogy elkószáljanak, főleg most petárdázás idején. Ezt is elkönyveltem kiscsodának, és örültem neki, hogy mágiával kezdődött a napom. Lacitól Varázslókönyvet kaptam ajándékba, egy éjszaka alatt el is olvastam. Nem örültem neki, ja nem a könyvnek, annak nagyonis, hanem az éjszakázásnak, mert ilyenkor hulla szoktam lenni, de úgy látszik, ennek ez volt a forgatókönyve. Ha hiszel a csodában, lépten-nyomon megtörténik veled. Ki lehet próbálni! 😎
Kiültünk az erdő szélére, csodálni a tájat, és akkor a sűrűből előtűnt egy rókakoma, átszaladt a kis tisztáson, észre se vett minket, aztán meg jött ez a lovasszekér. A ló fehér, de barnának látszik a képen, mert ellenfényben fotóztam. Azt tartják, a fehérló valójában szürke, és szürkén születik, aztán kifehéredik idővel, csak a Fehérló fia meséjében fehér a fehérló! 😀
Akkor éjjel mások is munkálkodtak rajtam kívül! Nem olvastak, hanem sajnos kivágtak egy szép, egészséges, felnőttkorban lévő fát az erdő széléről. Látszik, hogy az ember nem láncfűrésszel dolgozott, hanem baltával, nem kevés idejébe telhetett, amíg a vastag törzset teljesen átvágta, a vékonyabb ágak ott hevertek a csonk mellett. Láttunk vérnyomokat is. Vajon mi történhetett? Megsebesült egy állat, vagy meg is ette valami egészen? Csupán pár nagyobb vércsepp maradt a tragédia színhelyén. Vagy talán sikerült elmenekülnie az áldozatnak? Ki tudja, mindig érdekeltek a láthatatlan részletek…
Továbbmentünk, be egészen az erdő mélyébe, be kellett pótolnom az előző napi mulasztást. Már majdnem a két erdő közti tisztásra értünk, amikor rádióból vagy telefonkészülékből erős, recsegős zenére figyeltem fel. Suttogóra fogtam a mondandómat, mert közben videófelvételt is készítettem, és akkor vettem észre az erdő szélével párhuzamosan haladó feketeruhás embert, ő mintha nem látott volna minket, csak haladt rendületlenül a zenéjével, ellentétes irányba. Két kutya volt vele. Örültem, hogy útjaink nem kereszteződtek, nem szerettem volna, ha kedvenceink összemarakodnak. Kiértünk a rég nem látott tisztásra, málna vagy szeder már nem nagyon akadt a bokrokon, csak csipkebogyó, körülnéztünk, szimatoltunk, s hamar visszafordultunk. Kicsit megzavarta a lelki nyugalmamat az a zajos zenével közlekedő feketeruhás.
Ott van, a kezében tartja a zene forrását, ezt most látom, csak deréktól felfelé látszik a törzse, mert az erdő sávját követő völgyben halad. Majd a videóban jobban észre lehet venni, visszafogtam magam kicsit a filmezéssel, nehogy megorroljon rám. 😀
Amikor visszafordultunk a tisztásról, alig mentünk pár száz métert, megint elkezdtem hallani a zenéjét, akárhogy erőltetem a memóriám, ha megöltök, se tudom megmondani, milyen zene volt, nem tudom felidézni, még a stílusát sem, vagy műfaját, hogy rock, pop, manele, miféle. Csak azt, hogy hangos volt és zavaró. És fura. Kb ez történhet valakivel, amikor tanuskodnia kell egy ügyben, nehezére eshet felidézni a részleteket.
Sose jött még senki velem szembe az erdőben zenével. Habár azt mondják, a medvék miatt jobb hangosan, zajosan közlekedni, hogy észrevegyen messziről, és kikerüljön. Nem jó meglepni a vadállatokat, ahogy a kígyót sem, mert ijedtségében mar meg, ha rátaposol vagy mellélépsz. Engem most ez az idegen lepett meg “a nyugalmam megzavarására alkalmas” muzsikájával😀🤣. Szóval ott volt megint előttünk, és újból sikerült rámijesztenie, mert nem két, hanem három nagytestű kutyája volt, a harmadik egy óriási fehér komondor, utóbbi elég agresszív hírében áll. És ott cikáztak előttünk, sehogy se akartak haladni. Csak ment a háromkutyás fekete gazdi, hol jobbra, hol balra fordult, és nekem tartanom kellett teljes erőmből a Macit meg a Milot, nehogy kitépjék magukat és odaszaladjanak. Nagy sokára aztán letértek balra, én meg gyorsan jobbra iramodtam a magam kutyáival, és reméltem, hogy nem vesznek észre, és végre hazaérhetünk. Na ennyi volt a kis kaland és izgalom… Visszafelé már nem videóztam, ahhoz még kellett volna egy ember, vagy legalább egy harmadik kéz. Most ideposztolom végül a videómat. És ezzel kívánok Nektek nagyon boldog Újévet! 🤗🎆🎇
Rég nem jelentkeztem. Őszi betakarítás időszaka van/volt, és nekem nagyon sok betakarítanivalóm van/volt, nem annyira a kertemből, mint inkább a mezőről s az erdőből: gomba, kökény, galagonya, csipkebogyó, gyógynövények, amelyeket még mindig találok, főleg friss cickafark hajtásokat, de van tejoltó galaj is, aminek a teája az egyik legfinomabb. Kellemes halványsárga színűre festi a vizet, s van egy különleges illata, aromája. Nemhiába adták a románok neki azt a szép nevet, hogy “sanziene galbene” (a szó tündért is jelent!). Oda még nem jutottam, hogy fejből fújjam, mi mire való, de mindent leszedek, begyűjtök, amit ismerek, aztán majd utánaolvasok adott esetben.
Itt a környezetünkben ismét elszabadult a potterség, aki követ tudja, hogy mit értünk mi ez alatt… Csak a legutóbbi esetet vázolnám röviden, ha megengeditek. A fenti fotóra mindjárt kitérek, türelem ☺ Pont halottak napján történt, meggyújtottunk mi is az udvaron pár gyertyát az elhunyt kedvenceink emlékére, (persze voltunk világítani is a temetőkben, és itthon is állítottam emléket az őseinknek, öregkövek formájában, ahogy a lányom szokta mondani. A fiatal diófánk alatt, hátul az udvaron, kialakítottunk egy emlékhelyet, körbe raktam a Maros-parton talált mohás és vízmosta köveket, és minden kőnek megfeleltettem egy nagymamát, nagyapát, nagynénit, dédapát, ükapát, ükanyát. Vannak vagy 12-en. Ott a kör közepén is meggyújtottunk egy mécsest, elrebegtünk egy imát, aztán bejöttünk a házba. Feltettem a tejet forrni, hétfőn jár a házitej, egy napos volt már, épp ideje volt felforralni. Van egy régi aluminium forralóm, még Kolozsvári időszakomból örököltem, olyan, amelyik két rekeszből áll, az alsóba vizet kell tölteni, egy ujjbegynyi lyukon keresztül, ennek van egy dugója, ami révén sípol, amikor forr a tej (és gondolom a víz is). A dugó rég elveszett, de az edény anélkül is működik, amúgyis süvít egy kicsit, nem kell figyelni a tejet, mert úgysem fut ki. Nem túl gyakran használom ezt az ócska “bádogot”, de néha mégis. Mint ez alkalommal is. Valahogy ez került a kezembe. Kitöröltem, beleöntöttem a tejet, s tettem-vettem a konyhában. Pár perc múlva, elkezdett forrni, de a szokásos sűvítés helyett, mit látnak szemeim!! Hogy zubog a fehér nedü kifelé azon a dugótlan lyukon, de olyan intenzitással, hogy pillanatok alatt megtöltötte az egész kályha tetejét. Kiáltok Lacinak, aki kinn a nappaliban tévézett: Gyere gyorsan, nézd milyen fura dolog történik itt! Szalad be ő is, első reakciója: Ez kilyukadt!! S gyorsan lezárta a gázt, mire a tej “csapja” is elzáródott, megszűnt a zubogás, egyik percről a másikra. Átöntöttem az egészet egy másik edénybe, és hihetetlen, nem hiányzott a tejből egy féldeci se! egy gyűszűnyi se, semmi! És persze az edény se volt kilyukadva, a két rekesz továbbra sem kommunikált egymással. És tudom jól, hogy alulra vizet öntöttem, még ki is mostam rendesen mielőtt eltettem volna a legutóbbi használat után. Tehát józan ésszel nem lehet megmagyarázni, hogyan került alulra a tej, és persze azt sem, hogy folyhatott ki annyi, amikor nem fogyott semmi tej az edény felső részéből. Csak ha nem azzal magyarázom, hogy halottak napja volt, és egy jóismerősöm is azelőtt való nap hunyt el, még halva feküdt, másnap volt a temetése, és így akart üzenni nekem. Jobb módot nem találva a kommunikációra. 😉 Újabb példa arra, hogy a két világ néha interszektálódik egymással… Mondom én …
S hogy miért illustrálom e bejegyzést ezekkel a szép, csodás kerti fotókkal? Azért mert van egy kedves barátom, aki az óperenciás tengeren túl él, ő ennek a gyönyörű kertnek a boldog tulajdonosa. S nemcsak azért küldte nekem ezeket a szemet gyönyörködtető fényképeket, hogy a blogom esztétikai értékét emelje, hanem mert olvasta a történeteimet, és késztetést érzett, hogy mesélje el ő is a párhuzamos dimenzióval való érintkezését. A legérdekesebb és legkülönlegesebb, ami vele történt, az a tündérekkel való találkozása. Lehet mosolyogni, de én hiszek neki, és úgy érzem, most találtunk csak igazán egymásra! Több mint harminc éve él az Államokban, és párjával sikerült egy kertvárosi lakást vásárolnia, ezzel a gyönyörű kerttel, ahol idővel berendezett egy kis szökőkutat. Ahogy a kút elkezdett működni úgymond, a 30 gallon víz (ami nem kevés! kb 113 és fél liter átszámolva!) egyre csak fogyott, fogyatkozott belőle. A végén már odajutottak, hogy óránként kellett a vizet újratölteni, miközben nem volt szivárgás, a szökőkút szigetelését tökéletesen megoldották. Márvány és műanyag kombinációjával. Senki nem értette a rejtélyt, kerti partikat rendezett, és a vendégei rajta mulattak, hogy a pár órás buli alatt a házigazdának többször fel kellett töltenie a kutat, hogy megmaradjon a csobogás élménye. Mert mindegyre csak apadt és apadt el a víz…
Történt, hogy barátunk, nevezzük Janónak, (csak azért fedezem, mert ő is ismeri a mainstream világ hozzáállását az ilyen esetekhez, és nem akar nevetség tárgyává válni, engem viszont már nem érdekel, én most már felvállalom a közvetítő szerepet a két világ között 😀, ráfoghatjuk, hogy ez fikció, fantáziajegyzet, ahogy tetszik, ha valaki mindenáron be akarja sorolni valahova ezt az írást, engem pedig nevezzen fantázia-blogírónak 🤣), szóval barátunk találkozott egy jóismerősével, egy Andrea nevű hölggyel, akiről köztudott volt, hogy jártas a spirituális világban, és elmesélte neki a szökőkút fura történetét. Andrea csak mosolygott, és azt felelte: jól tudja, hova tűnik el a víz a kútból!
Janó hitetlenkedve nézte ismerősét, aki – egy kis hatásszünet után – kijelentette: a tündérek fürdik ki a vizet! Mi az, hogy a tündérek kifürdik? – Janó ezt a kijelentést, enyhén szólva, kissé szkeptikusan fogadta, de Andrea komolyan bólogatott, és azzal biztatta, hogy majd a saját szemével fog erről meggyőződni! És mit ad Isten? Nem is telik el sok idő ezen emlékezetes találkozás után, és Janó egy szép tavaszi reggelen, amikor ébredés után lefőzte az első kávéját, és kiült a fent látható szép fehér kerti székekre, hogy nyugodtan iszogatva, átgondolja a világ dolgait, a kút felé nézve szinte földbe gyökerezett a lába: a szökőkút vizében két áttetsző, apró lény fürdött. Anya és lánya – így nevezte el őket, mert egyik olyan fél méter magas lehetett, a másik meg 30 centiméter körüli. Szitakötő szárnyaik voltak, olyan igazi mesebeli tündérkinézettel (valószínű a klasszikus rajzfilmkészítőknek is megmutatkoztak valamikor 😊) . Amikor Janót észrevették, gyorsan a szemközti tetőre repültek. Janó pedig sebtében felszaladt a lépcsőn, hogy láthassa őket még pár másodpercig, siettében a kávéját is magára öntötte, de a tünemények pillanatok alatt elillantak. Annyira a hatása alatt volt ennek a jelenetnek/jelenésnek, hogy azonnal felhívta Andrea barátnőjét, kérte, hogy találkozzanak, és magánkívül újságolta neki: igaza volt, boldog, mert megadatott neki a csoda, meggyőződött a tündérek létezéséről! Andrea megint csak bölcsen mosolygott, és mesélt neki egy párhuzamos világról, amely csak akkor tárul a szemünk elé, ha az agyunk nyitott egy másik dimenzió befogadására. Mint ahogy a tévé- vagy rádióadók is sugároznak, ott van a levegőben a műsor, de csak akkor látjuk, halljuk, ha rendelkezünk egy megfelelő készülékkel. Janó tehát receptívnek bizonyult akkor reggel, félálomban, hajnali révületében vette az adást. Barátunk szinte szárnyalt boldogságában, a találkozó után egyenesen hazament, és eldöntötte: átrendezi a kutat, még vonzóbbá teszi, azt se bánja, ha óránként kell a vizet újratölteni, kit érdekel a vízszámla, amikor tündérek laknak a kertjében? 😁 Ne kérdezzétek hogyan rendezte át, mert ezekre a részletekre nem tért ki, de ahogy ezt a dolgot megejtette, soha többet nem fogyott ki a 30 gallon víz a kútból, még egy deci se hiányzott, csak szökött szabályosan felfelé, ahogy azt a tervezője megálmodta, és szófogadóan visszacsörgedezett a rendszerbe. Andrea, Andrea – eltüntek a tündéreim! – panaszkodott tanácsadójának hősünk. Andrea pedig csak a szemöldökét vonogatta felfelé: Úgy tetszett nekik, ahogy volt, úgy kellett volna hagynod! – feddte meg barátját. Janó ismét gyorsan hazament, és azonnal visszarendezte a kutat eredeti állapotába, és azóta szüntelenül várja vissza szitakötőszárnyú, imádatos kis kedvenceit. Anyját és lányát…
Tudom milyen frusztráló ez, olyan mint amikor egyszer alkalmad van ufót látni, aztán többet soha. Egész életedben reménykedsz, mint petrinagyapám, aki nyert a lottón 500 lejt (amikor még az sok pénz volt), – hogy ilyen földhözragadt példával éljek – utána, ha tehette, mindig játszott, de soha többé nem történt meg a csoda…
ludasmanyi 